Édes, kínos emlékezet,
Ó Badacsony szürete!
Mulatságos gyülekezet,
Te rabságom kezdete!
Ott tudtam meg, ki légyen ő,
S mi légyen a szerelem;
Ámor nyila miként sebző,
S mi az édes gyötrelem.
Nem úgy mentem, amint jöttem:
Nagy különbség volt közöttem,
Aki valék azelőtt,
S aki lettem, látván őt.
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Sem esőnek dobolása,
sem szeleknek ordítása
fel nem riaszt engemet,
sem a fáknak gyenge zöldje,
rigó hímje, kakukk hölgye
nem indítja szívemet,
nem énekek és nem színek,
gyönge szagok, réti hímek,
kankalin, sem ibolya,
nincs ajkamnak mosolya.
Vággyal nem, búval sem élek,
mint gubóban lepkelélek
szálak fonnak át meg át,
minden tagom mozdulatlan,
sorsom csak áll fordulatlan,
csillagzat vagy délibáb.
Minden szólam szólalatlan,
minden lépés indulatlan,
fényes ködfolt a jelen
s időm múlik jeletlen…
Küllők, kerekek forognak
újszülöttek fintorognak
s ríni kezdnek hirtelen,
malmok, tyúkok kotkodálnak,
völgyek csúsznak, hegyek mállnak
s kizöldülnek esztelen,
hagyom mállni akik mállnak
zabáljanak, kik zabálnak,
sutban, zugban, szemeten
ki mint tehet, úgy tegyen:
énfölöttem mint az álom
csillag áll az éghatáron,
nagy szövőszék, távoli,
kinek rengő motollását,
selyem gyolcsa suhogását
egyre vélem hallani.
Énköröttem láthatatlan
gubó készül, bonthatatlan,
fojtó, fojtó kegyelem,
elveszejtesz szerelem.
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Forog a vízimalom, be jó
rádgondolnom a vízimalomról!
Repül a vadgalamb, be jó
rádgondolnom a vadgalambról!
Míg körül megtavaszodik.
Ahány rezzenést tesz a föld,
be jó,
veled cinkosan összeölt.
Fütty harsan, felhő utazik
Ég, csillagaival, rét, illataival,
be jó,
veled titkosan összevarr.
Sőt a sárban a cinke-lábnyom.
Be jó tudnom, és be jó látnom,
minden terád is tartozik.
Élsz, velem, ezen a világon!
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Késem van, kutyám s kenyerem.
Gázolok veled mély havakban.
Zöld ágaidat tördelem,
virágaidat megríkattam.
Jössz velem, dércsípett virág,
kő-ujjaim kéken szorítnak.
Szemedben ülnek kisbabák,
fejed fölött megáll a csillag.
Forrás: PIM
Trágyaterítgető, töretlen nyugalomban
lombvesztő fáink közé az ősz ismét beloppan.
Enyésző levelek közt úgy elkékült a szilva,
mint asszony szemealja, ha bánatát kisírta,
s az árkos könnycsatornán leejtve minden terhet,
mozdítatlan dereng, örül, hogy megpihenhet.
E tárvahagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé,
de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél,
s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek,
eszelős-fekete óramutatók pörögnek,
s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel
együtt orsózza föl egy forgó óratengely.
Könyökök, térdkalácsok kövülnek, hegyesednek,
sértetlen-szép vizek páncéllá hegesednek,
s ifjúságom a földbe ivódik, mint a hólé.
Csak tenyerem tarthatom fölibénk háztetővé,
összenőtt lélekkel véled életre-halálra,
gerendás ujjaimat fejeden összezárva,
s mert csillagvonzás húzott egymás szivére minket,
a rossz rólunk lefoszlik, mint Napról a tekintet,
s bár lelkünk megperzselődött lepkeszárny a lángban,
fogjuk egymás kezét e homloktalan világban,
s testedben kivirágzik, amit beléd leheltem,
a vérillatos vessző, könyörtelen szerelmem.
Forrás: PIM
Egyetlen sebezhető pont vagyok,
a világ közepe.
Számtalan egyenes és görbe vonallal
húzhatnak keresztül,
s szívemben a körző hegye,
amellyel a mindenséget mérem.
De mivel kiválasztottalak a világ értelemmel
bíró dolgai közül,
kiterjedésem továbbra is végtelen.
Nincs fölöttem hatalom,
mert keresztülnéztem a csontjain,
és megláttam a semmit.
Lábam viszi már az értelmet,
ami kiveszett az utakból,
az útmenti fákból, az útmenti emberekből,
s keresztüllépkedek a köveken, síneken, fahasábokon
s a halál hancúrozásban kifáradt kölykein.
Bordáim boltívei közé zártam az orgonahangú istent,
szabad vagyok.
De téged teszlek rabbá:
szíved bejáratára szögezem
vasból vert virágaimat.
Forrás: PIM
Ki kellett volna mennem
már régesrég Nyugatra?
Talán ott, idegenben
a vész nyugodni hagyna.
Én már itthon maradtam
és ma sem tennék másként,
pedig csak bajt arattam,
s nem babra megy a játék.
De nem bánom a börtönt,
ha érzem a szemed,
s égő arcomra öntöd
édes szerelmedet.
Ha fejsze csap szívemhez
s száz fal fejemre dűl,
mondd, ugye soha, kedves,
már nem hagysz egyedül?
Forrás: PIM
Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!
Forrás: PIM
Ezt a szerelmet
szívem kivesse
zuhanjon messze
oda aki adta
a nő álmába
mint féreg az almába
minden mozdulatába
mint szél a Dunába
onnan zuhanjon
házba szobába
legyen szobája
hajnali kocsma
szobrok képek
támadjanak föl mint a részeg
iszonyodva
onnan zuhanjon
tájba világba
kismadaras kertet
kaszaboljon az ég kaszája
lomb leessen
virág kivesszen
porrá lehessen
zöld por a májusi tájból
fűből fából kalászból
vörös a vörös nyárfavirágból
lila a lila mákvirágból
sárga a sárga tányérvirágból
ezt a szerelmet
a táj kivesse
anyám apám
anyja apja
lakodalmába
kérő szerelmes szavakba
mámoros szemekbe borba
négyféle testbe
négyféle vérbe
onnan zuhanjon
ciprus tövébe
szálljon alá a
csontsövényű éjbe
ezt a szerelmet
szívem kivesse
zuhanjon messze
Forrás: PIM
magyar költészet
Kik virradatkor kelnek,
fénylenek mint a szentek,
nap süt mögöttük, pirosak,
hideg illattól italosak.
Mintha várnának csodára
magukat feszítik vasvillára,
szívükön hajnalcsillag,
gólyák meg varjak árnya.
Anyám fejét mély fazekára hajtja,
mintha meddő égből akarna csodát.
Reggeli hold a sárga tehén szája,
csillag zúzódik udvarába –
kamillavirág.
Egy karéj eget viszek, a kaszát,
megzendíti a szilvafaág,
fecskét hajszol a nyár
havas lelkemen át.
Éj maradéka – lapulevél árnya,
fodor felhőkön réz ragyogása,
nehéz madártól bodzafa rebben,
bogarat pöcköl tüzesujjú reggel.
Jaj kék virágom, lucerna virága,
illatát a bokámra kihányja.
Még álmok országa a szemem,
körében vérmes szerelem
feszíttetett vadrózsafára.
Forrás: PIM
