Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy aludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?
Hogy ne lesselek s a szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra,
és a szádra álmosan.
Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfü hajt.
(Radnóti Miklós fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár,
bús, hideg fényében ázik
és búsul a néma táj.
Trojkám repül a derengő
éjszakában a havon…
Egyhangúan cseng a csengő…
Bóbiskolok, álmodom.
És nótára gyújt a jámscsik.
Ó, hazai, szép dalok!…
Boldogságról szól az egyik,
a másik meg sír, zokog.
Tűz sehol se! Mindenütt csak
hó és árny és szürkület;
közelednek, maradoznak
a csíkos mérföldkövek.
Megyünk… Nina, holnap, ó, már
holnap látlak, kedvesem:
ülünk majd a kandallónál,
szívünk csordult szerelem.
S ha az óra éjfelet ver
nagylustán, és a megúnt
vendégsereg lassan elmegy –
végre ketten maradunk!…
Visz a szán… Bókol a jámscsik
a bakon. Hallgat a táj.
Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
mindenről te jutsz eszembe
rólad minden eszembe jut
minden rólad jut eszembe
mindenről eszembe jutsz
mindenről te jutsz eszembe
Forrás: Lélektől lélekig
Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port híntettem égszínkék szemedbe?
Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?
Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?
Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?
Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?
Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?
Forrás: Lélektől lélekig
Már nem tudom, hogy miért szeretlek,
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát reád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre
a vállaidra. S úgy hagyom.
Forrás: Lélektől lélekig
Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.
Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sírban sem fog lelohadni.
Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szűlnek és temetnek.
Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.
Édes, ugye, mi feledünk?
Drágám, ugye, a napok, évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem s téged?
Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerű győzni rajta.
Forrás: Lélektől lélekig
A szép leány a búcsúzáskor
Egy rózsát tűzött fel nekem.
Piros volt lágyan feslő szirma,
Jelképed, égő szerelem!
Könnyű csókot lehelt reája
S mint álomkép már messze szállt el,
S én fájó szívvel, könnyes szemmel
Sokáig néztem még utána.
Elhervadt már a rózsabimbó,
Amit a szép leány adott.
Hervadtan őrzöm, hisz a múltból
A sors csupán ennyit hagyott…
Pedig a lányka könnyű csókját
Könnyeim már régen lemosták,
De most tudom, hogy ez a csók volt
Sejtelmes, végső „Isten hozzád!”
A szép leány a rózsabimbót
Most más legénynek tépi le,
Most más legényért dobog, lángol
Szerelmes, forró kis szíve;
Más csókolja kicsiny kacsóját,
De megőrzöm a hervadt rózsát:
Én kaptam annak a kislánynak
Legelső, tiszta, szűzi csókját!
Forrás: Lélektől lélekig
Jó estét! – Hallva ezt szívem mélyén öröm kel,
soha, valahányszor csattan az éji zár,
vagy reggelünk újabb találkozóra vár,
köszöntés, búcsúzás nem tölt el íly örömmel,
mint most, mikor mindent az este pírja önt el,
s szavamtól arcod is édes pirosra vál.
Szemed tükrében is kigyullad egy sugár,
és boldog sóhajod vegyül az esti csönddel.
Akik együtt élnek, övék a „jó napot”,
a dolgozó kézé, mely kenyerük kereste;
„Jó éjszakát” – köszönj boldog szerelmesekre,
ha telt gyönyörükből szíved vigaszt kapott;
s azoknak, kikre a remény hoz holnapot,
„Jó estét” – suttogjon szemünk mélyén az este.
(Végh György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.
Fáradt arcom szelíden
Tüzesítette a fény
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én,
Arra, mikor – halk hajó
Titokzatos tengeren, –
Fekvőszéken útrakél
S lázam sodrán ring velem
Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:
Mindaz, ami sose lesz,
Mindaz, ami sose volt, –
Így indultam ma is el,
Hunyt szemekkel, mint a holt,
Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat
Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.
És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy és jaj nekem.
És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.
És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.
Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,
Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.
Forrás: Lélektől lélekig
