Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.
Félelmesek a viharok,
s én romló törzsű fa vagyok.
S minden nagy érzés új gyökér,
mely földbe köt, ha mélyet ér.
Magam hullásra készítem,
gyökereimet gyengítem:
Ha a viharban dőlni kell,
fogódzás nélkül dőljek el.
Forrás: Lélektől lélekig
Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –
hallod-e: zúg…
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…
…de mért nem vagy itt?
Moccanok épp csak – a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.
Forrás: Tandori Dezső fordítása
Ma éjjel újra Elyziumban jártam,
fiatal voltam, övig meztelen
ültem a parton, nekidöntve hátam
a mellednek fecske-könnyeden.
Csak madár érhet így madárhoz,
míg nincs közük a kényes almafához,
min tudásuk terem,
csak röppennek a kékben, szárnyas lelkek,
és minden szárnycsapásuk végtelen.
Forrás: Lélektől lélekig
Érzéseim, eltűntek a semmiben.
Izzó vágyaim lávafolyama lassan kihűl,
már nem emészt belülről őrjítőn,
nem réved távolba szemem,
várva mikor jössz… nem hívlak többé…
kezem tétován elhúzom érintésed elől.
Múltba olvadt szavak, mint korhadt fák
enyésznek el a végtelen időben…
csak nézlek – arcod szelíd mosolyában keresem
a nyár bágyadt, szerelmes öleléseit, vad csatáink
örömárban úszva voltak édesen-titkosak.
– Keresem még szerelmem – nem találom…
elmosta az őszi eső, s most ablakomból nézem
a hideg tél szürke színeit.
Mint pók, szőttem hálóba emlékeim.
– Szerettelek – egyszer…
Burokba gyűjtött időgömbjeim… színes emlékgolyók.
Nincs boldog tudat – ami űzne, hajtana őrült
rohanással hozzád… vonatom kisiklott…
A burok megrepedt, szétgurultak a színes emlékek,
már nem sietek… nem szedem össze…
fehér minden köröttem, elenyésztek a színek,
arcom pírja elhalványult, könnyeim kútja kiapadt.
Távolodó alakod nézem, ahogy eltűnik a sötét éjben.
– Szerettelek –
Forrás: Lélektől lélekig
A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.
Forrás: Lélektől lélekig
Beszélgessünk beszélgessünk
Te meg Én
beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha legömbölyített szavakkal
ahogy a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan
ahogyan a tölgyfa levelei beszélnek egymással.
Mondj nekem valami szépet
hogy én is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne nézd, hová vezet,
s mi fájdalomba visz szeretni bárkit is,
kivel e földi körhintán csak úgy véletlenül,
s oly szükségképpen találkozol!
Te állsz,
ő szembejön,
röpíti őt a gép,
arcodba néz,
kapaszkodik,
és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
– de hát nem ő akarja így!
A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
s négy-öt nap teltén hervad el,
de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
ha ily rövid szépségre jó?
Hogy ki meddig miénk,
az nem ránk tartozik,
a mi dolgunk szeretni őt.
Ha félsz,
ne nézd a körhintát reménykedőn,
tudod, hogy úgyis elforog!
Ajándék légy,
aki ön-sorsáról mit se tud,
ki örömöt nem vár,
csak ad,
s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
s a kaktusz nyitja szirmait.
Forrás: Lélektől lélekig
Akkor már minden viszonylat kihamvadt.
Megfeszültünk a legelőbb kereszten.
Az üdvözülés verítéke rajtunk.
Az önkívület lándzsája a testben.
Forrás: Lélektől lélekig
Ennyi az arcod: lakatlan sziget
lefoszlott róla országom, hitem
szemed kiszikkadt tenger mélye,
Ízekre szedlek – elhajítlak,
üresebb, mint kifosztott kagylók.
Nem vagy méltó a bűneimre.
Nem vagy elég a szenvedésre.
Forrás: Lélektől lélekig
K
Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, ígéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.
Forrás: Lélektől lélekig
