Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szívem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.
Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdíszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.
Forrás: Lélektől lélekig
Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szívem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.
Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdíszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.
Forrás: Lélektől lélekig
Ennek az őszi napnak aranya
Még a miénk; a budai hegyek,
A hídon túl, nézd, mennyben szállanak,
S a híd is úgy lebeg,
Kitártan, a két égő part fölött,
Mint végtelenbe készülő madár,
Mely a búcsúzó lendület előtt
A fényben még megáll,
Acélfőnixként, mozdulatlanul,
S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
Valószínűtlen tájról álmodunk,
Hová röpítni fog.
Ó, irreális, édes pillanat
Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
Minthogyha most először állanék
A híd ívén veled,
És most keresném első hangjait
A tóduló, de ki nem mondható
Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
Hogy élni, élni jó,
S melyet mikorra elsóhajtana
A reszkető és forró földi száj,
Egy egész elmúlt élet hirdeti,
Hogy élni, élni fáj.
Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
Traverz-vasakká lomposul a híd,
S döglötten veti a két partra szét
Bús főnix-szárnyait.
Az őszi napnak édes aranya
Elsápad a hideg hegyek felett,
S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.
Forrás: Lélektől lélekig
Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?
Ha túlelfogult, megrontott szemek
ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
csalfaságuk horoggá mért vered,
rákötni a szívem ítéletét?
Mért tartsa szívem külön partnak azt,
amiről tudja, hogy nyílt köztelek?
S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
s fessen rút arcra szép becsületet?
Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
Ezért betege most a torzításnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Érzed, ha gondod, bánatod van,
szólok hozzád, veled vagyok;
mint én is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod?!
Nélküled élni nem tudok már;
lásd, ha távol vagy, ha közel
– édes bájad körül-lobog bár –
keserű mámorod ölel.
Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben – mondanák
a szentek!), megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?
Megleljük-e? Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránkgyújtja e képtelen fény
hűségünk gyémánt holdjait.
Forrás: Lélektől lélekig
(Vas István fordítása)
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
Forrás: Lélektől lélekig
(Rónay György fordítása)
Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
az örök éjen át sodródva szüntelen,
soha nem vethetünk az óceán időbe
horgonyt egy percre sem?
Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
hol ő pihent tavaly.
Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
megtépett mellükön így porlott szét az ár,
s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
áldott lábainál.
Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
csupán a dallamos hab énekébe olvadt
evezőcsobogás.
S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
így rebben föl a szó:
„Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
ó, ti se múljatok!
Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
e tündöklő napok!
Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
nyomorult szív remeg:
azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
a boldog lelkeket.
Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
Száll az idő velünk.
Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
széttépi éjjelünk.
Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
mámorral, míg vagyunk!
Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
elszáll, s mi meghalunk!”
Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
midőn elöntenek a mámor habjai,
épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
mint a gyász napjai?
Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
Örökre elmerült? Egészen elveszett?
Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
e boldog perceket?
Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
mit elraboltatok?
Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
Időtlen élet és újton-új ifjúság:
Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
emlékét legalább.
Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
függő szirtek fokán.
A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
fehéren imbolyog.
Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
s illattal ittasult balzsamos levegőd,
és minden látomás, minden hang és lehellet
vallja: „Szerettek ők!”
Forrás: Lélektől lélekig
Úgy szeretem az arcod,
mint régi-régi lánc
törődött ékszerét, mit
magadnak úgy kívánsz,
hogy csüngjön őrületben
melldombod közepén
s kit senki sem szerethet
többé ahogyan én,
úgy szeretem a hangod,
mint összetört tükröt,
mely rebbenő harangok
csöndjével elbűvölt.
Forrás: Lélektől lélekig
Valami édes, valami fájó
borús merengés
úgy elfog néha, mikor az úton
mellettem elmész…
Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
s nézni utánad –
nem szabad. S könnyem, érzem, elönti
bús szempillámat.
Valami édes, valami titkos
égi sejtés száll:
valami súgja, hogy te is éppen
arra gondoltál.
Forrás: Lélektől lélekig
(Arany János fordítása)
Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
Ne hidd! A szerelem nem szerelem,
Mit változás valaha megváltoztat,
A mely a hűtelenhez hűtelen.
Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.
A szerelem nem rabja az időnek,
Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
Múló hatalmát mégsem érzi ő meg,
Mert az ítélet-nap sem éli túl.
Ha áltan ez, s rajtam annak tűn ki:
Sohsem írtam, sohsem szeretett senki!
Forrás: Arcanum – Shakespeare szonettek, Arany János fordítása