https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Zelk Zoltán: Ákombákom

    Mint gyermekkézzel rajzolt ábra:
    olyan az alkonyati táj,
    ahogy ráfonódik a fákra
    csipkézve, lassan a homály.

    Mint ákombákom az irkában,
    a házak úgy dülöngenek,
    úgy billen a madarak szárnya
    s a tintaszínű fellegek.

    És kéz a kézben, mint a rajzon
    a kedves bámész figurák:
    megyünk, míg fölöttünk az alkony
    kibontja barnuló haját.

    Megyünk, de úgy csak, mint a szellő,
    és köröttünk az emberek
    arc és hang nélkül, mint a lengő,
    a szélben lengő levelek.

    Egy kecske jő most vélünk szembe,
    mögötte bottal kisleány…
    a földön járnak vagy füzetbe? –
    Hold ég a kislány varkocsán.

    Ott ring a Hold, s fölszáll az égre,
    s a sötétedő színeken
    látom, ahogy felcsillan fénye
    s véle a félszeg szerelem.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Emlékül

    Kedvesem voltál: minek tagadnád?
    Ki tele korsóját nyújtotta
    a szomjazónak s frissen szakajtott
    hamvas gyümölccsel vidította
    az éhest, nincs mért szégyenkezzen.

    Nézz csak szemembe, milyen alázat:
    eléd állok, te ezüsthangú,
    köszönöm, hogy lehettem társad.
    Hálát mormog a koldus szája,
    s remeg kezében nyűtt sipkája.

    S elmegy. Magával viszi orcád,
    koldus, ki ilyen alamizsnát
    kapott – a szíve miért fájna?
    S már úgy gondol rád vissza, Kedves,
    miként egy gyermekkori tájra.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Sírfelirat

    Jövevény, egy pillanatra állj meg! Anyád
    sírjánál imádkozni voltál, vagy virágos
    ággal zarándokoltál kedvesed emlékinél?
    Ifjú vagy talán, világ zajától menekvő,
    dúlt szívvel bolyongsz sírhalmom s csöndes
    társaim halmai között? Állj meg, jövevény,
    egy pillanatra, állj meg s olvasd e sorokat:

    Egy férfi van eltemetve itt, szív táplálja e földet,
    rothadó szájban sistereg a szó, s ölelő
    karok keresnek társat, hasztalan. Ha fuvalat
    éri arcodat: ő kiált felétek, ő csapkod rémült
    kezekkel, ő hánytorog
    soha nem nyugvó szerelme, kísértő emlékei
    s zöld borostyán-bilincsei között.

    Forrás: DIA – PIM

  • Gyurkovics Tibor: Lány-szerelem

    Nagyon meggondolandó
    kivel fekszel egy ágyba,
    milyen az ottelója,
    milyen a muskotálya,
    milyen legyen a padló,
    milyen legyen a szék,
    mire az ember lánya
    leteszi mindenét,

    a jersey blúzt, a szoknyát,
    a bugyit, kombinét —
    nagyon meggondolandó,
    milyen legyen a szája,
    a mosolya, a bokája,
    a pihéje, a bája,
    milyen legyen az utca,
    ami hozzá vezet,
    milyen legyen a város,
    a kert, a kerület,

    lesz-e szemében őrült
    lángolás, amitől
    fölgyullad a világ is,
    ha a lány nekidől.

    Nagyon meggondolandó,
    mert aztán ott a lány
    magában a szobában
    meztelenül csak áll,
    szedegeti a cuccát,
    gyönyörű rongyait,
    meztelen köldökével
    világokat vakít,

    kapkodja visszavenni
    a szoknyát, a tüdőt,
    szapora lélegzését —
    milyen volt azelőtt?

    Nagyon meggondolandó,
    kit hogy lehet szeretni,
    milyen legyen az arca,
    milyen legyen a szék,
    mire az ember lánya
    leteszi mindenét,

    milyen az íze szája,
    emléke, muskotálya,
    a poharában a bólé,
    az üvegében a sörlé,
    az asztalán a sercli —
    mert van, ahonnan többé
    már nem lehet magunkat
    sohasem visszavenni.

    Forrás: —

  • Raffai Sarolta: Kikísérlek

    Kaput nyitottál? Jöjj be, kedves,
    királyságommal feleselgess!

    Siklat a padlóm? Mindenségnyi –
    tanultál óvatosan lépni

    nagy bajban, vagy kicsi veszélyben:
    nem vár új próbát csekélységem.

    Hogy a nyoszolyám jégvirágos,
    ne vedd szívedre, ne csodálkozz.

    Szám soha nem volt, nem lesz mézes,
    nem lelsz te szót, hogy megigézhess.

    Kezem kenetlen, puhítatlan –
    csak önmagamba fonódhattam,

    mindig csak magamban hihettem,
    szigorral szívig telítetten.

    Ha botlottam, hát megtörötten,
    sziklák terhével nyűtt ölemben.

    Zúzalékük ha szerteszórtam,
    magam szolgája, s ura voltam,

    tekints az égi madárkára:
    esettebb. Gyöngécske a szárnya.

    A kegy: láthattál igazabban,
    akarva-e, vagy akaratlan,

    mint kevesen. Hát így ítélj meg.
    Beengedtelek – kikísérlek.

    Forrás: Jelenkor, 1976/9.

  • Ágai Ágnes: Természet-rajz

    Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.
    Zöldszemű mezők méznek rám,
    és örömkönnyeket hullatnak.
    Virágzó könnyesőben állunk.
    Hírzárlat van a túlvilágról.
    Itt repdeső lepkeszárnyakon
    kinyíló, becsukódó szótöredékeik.
    Vallomások zümmögnek a szirmokon.
    Amit akkor soha senki.
    Most tűnékenységében örökkévaló.
    Jól fésült légmozgásokban,
    halk, puha ujjakon osonunk lefelé,
    és feltörünk a fénynyalábokon.
    A sugarak szikéje léket vág a homályom.
    Vérzik az este, de világos a porzó, a bibe,
    a szép és leállíthatatlan megtermékenyülés.
    A száraikon felfut a lehellet,
    borzong a vízcsepp a levelek hasa alján.
    Most mondd, amit már nem mondhatsz el!
    Fent levendulaerdő fájó kéksége hullámzik,
    idebenn, a mellkas arborétumában
    kihajtja sötét virágait a szerelem.
    Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes : Jegyzetek Erosz partjairól

    Vetkőzz le, mondta, mindent egészen, ez természetes,
    ő is vetkőzött, dobta le a ruháit csakúgy, persze
    mindent egészen, ahogy ez természetes, és egy pillanatig
    furcsa volt csupaszom, olyan védtelen, olyan más,
    kellett egy kis idő, hogy azonosítani lehessen,
    csak amikor egymásra gördültek, és a csupaszság eltűnt,
    mert a testet felöltöztette a másik test,
    amikor az ujjaik elindultak a hajlatok szánkódombjain
    olyan természetesen, ahogy a virág ki- meg szétnyílik,
    amikor csókíze lett a testnek, és a testrészek
    külön kis köztársasága befogadta az átutazót,
    akkor lett valóban természetes, hogy magába honosítja
    a beléköltözöttet, hogy megbillennek az arányok,
    rázkódik a lég, és az idő széthullik darabokra,
    hogy nincs más, csak két szép emberi test
    párzó ritmusa, tánca, már nem is kettő,
    hanem egy törzs két kiágazása,
    fel s lehimbáló végtelensége.

    Ez hát az, gondolta, és örült, büszke volt magára,
    hogy pontosan úgy, ahogy kellett, ahogy természetes,
    és már nem csak ővele, aki nem is volt külön lény,
    hanem az egész emberiséggel egyesült.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Utánzások – Erdős Renée: Sappho

    Te vagy a párom. Te forró, te szép.
    Hallgasson el most a langyos beszéd,
    csak takarjon el az ébenhajad.
    A tested kell csak! Te kellesz magad!

    Te vagy a párom. Kergess el, ha tudsz!
    Mondd, hogy gyűlölsz! Én azt mondom: hazudsz!
    Tied a vágyam, titkos ölelésem,
    de hej, sokáig te se kellesz nékem!

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Sírvers

    Itt nyugszom én könyvek között
    álomtalan és csóktalan.
    Menj, vándor, csókolj és ölelj,
    magát kínálja az erény,
    bolond, ki ideált keres,
    ilyen bolond lehettem én.

    Forrás: —

  • Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

    Ki megvigasztaltad a testem,
    áldott legyen a te neved.
    Hamis voltál, hiú, hitetlen?
    Gyöngédebb, mint a képzelet!
    Hová hullsz? Én meszes közönybe,
    nincs áhítat már nélküled.
    Csak nemléted fekete szörnye,
    és kábulat és szédület.

    És csönd. Irgalmatlan magányom
    többé már meg nem osztja más.
    Vár végső szégyenem: halálom.
    S nincs nélküled feltámadás.

    Forrás: —