(Fodor András fordítása)
Midőn rám leltél, kedvesem,
kicsiny voltam, szegény,
és mint egy hárság csendesen
beléd virultam én.
Kis lényemnek név sem jutott,
de bennem nőtt a vágy,
míg szóltál: már oly nagy vagyok,
név nem foghatna át.
S én, mint akit május, mítosz,
meg tengerár tetéz,
lettem újborként illatos,
a lelkeddel nehéz.
Forrás: Lélektől lélekig
Mintha halkan szólnál:
Vigyázz, sokan nézik,
Ne játsszunk csókosdit,
Játsszunk temetésdit.
Játék, játék, játék,
Csak vidámabb volna,
Kergetőbb egymáshoz,
Éhesebb a sorsra.
De csodától félve,
Vidámságtól futva
Föllepi palántánk
Gyilkos árnyú dudva.
Magam kínálása,
Magad kelletése:
Két hamar-vén gyermek
Tréfás temetése.
Sírnivaló tréfa,
Unnivaló vágyság,
Kívánatot űzni
Kívánó kívánság.
Szórakozott játék,
Reményadás félve,
Szomorkás elszánás
Szánó hittetése.
Ölelkező álmunk
Csókokba se csattan:
Föllegek járása
Hideg magasakban.
Hideg magasakban,
Szépben, jóban, télben.
Csak nem engedelmes,
Nagy teljesülésben.
Nem a csoda útján,
Nem a rendnek útján,
De játékot vesztve
Játékot hazudván.
Ám ad a Tél farkast,
Fogakat az éhség,
Vágyakat a közöny,
Foltokat a szépség.
Búzának őrlődést,
Őrlődést a vágynak,
Halál-komolyságot
Gyáva élet-táncnak.
Virágot nyílásba,
Valóba a tervet,
Nevekbe a titkot
Örök csoda kerget.
Folyót a tengerbe,
Búzát a malomba,
Életet Halálba
S téged a karomba
Forrás: Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
utazni jössz velem.
Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
csókok fészke pihen.
Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
megrontva az ablakon át
fintorgó démonok fekete söpredékét
s fekete farkasok hadát.
S egyszer csak valami az arcodat kaparja…
Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
aláiramodó.
Hozzám fordulsz: „Keresd!”, s a fejedet lehajtod.
S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
aki – nagy utazó!
Forrás: Lélektől lélekig
A hold, az alma-báju bolygó
– Mondják – veszélyes és hamis,
Hadd mondok erről egy mosolygó,
Csiklandó mókát magam is!
Dalom sajkája hős lovagkor
Romantikus vizére ring, –
Sok furcsa módi járta akkor:
Acélból volt a férfi-ing…
Viszont a drága női meznek
Sok titkát, bájos holmikat,
Miket ma csipkékkel hímeznek,
Vas-öv pótolta és – lakat!
Finom kis kor volt! – És e korban
Élt egy kedves, nyulánk legény,
Legnyalkább az apródi sorban,
De jaj, beteg vala szegény!
Azon kapták őt éjről éjre
Az alabárdos bakterek,
Hogy egyre a kastélyerkélyre
Mászkál szegény kóros gyerek!
Megtörtént néha, hogy lepottyant,
S majd szétzúzta a meredély,
De a fiúnak meg se kottyant,
Megint mászott, ha jött az éj…
Hát összeültek a tudósok
S tűnődtek, ez hogy is lehet?
És lévén tudományuk jó sok,
Meg is fejték az esetet.
S szavuk méltó e díszes dalra,
Mert bölcsességgel tele volt:
Azért megy az apród a falra,
Mert vonzza őt a tele hold…
Nos, bölcsesség zsírjában úszott
E döntés… csak baj vala még,
Hogy a fiú akkor is kúszott,
Ha nem volt holdas fent az ég!
A legfőbb bölcset ez gyötörte,
És aludni se hagyta őt,
S fejét, amely főtt, egyre törte,
És amíg törte, egyre főtt…
Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
Amint szemét felemelé,
Íme pont a fiúra látott:
Mászott javában fölfelé!
S fönt az erkély korlátja mellett
Egy lánynak ívelt termete,
Ő volt! A várúr szőke, molett
Ringó csípőjű gyermeke!
Oly teljes volt, olyan igéző,
Sejtelmesen vonzó, kerek,
Hogy majdnem a bölcs kerti néző
Is kúszott már, mint a gyerek!
S vígan dörmögte: éljen-éljen!
Hát mégis csak hold-kórja volt!
Mert nem fontos, hogy pont az égen
Kerestessék – a teli hold!
Forrás: Lélektől lélekig
(Illyés Gyula fordítása)
Tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj reám, úgy becsülj,
nappal minden fonákjára kerül,
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal – elméd
mire gondolni kényszerül,
de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg a mozdonyfüttyökön át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd zenéjével susogja a szám,
az erővel csengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng, s álmomban, álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Forrás: Lélektől lélekig
A büszke szem az égre bámul;
a néma szájban titok él.
A büszke kéz, az összezárul;
a büszke szív, az nem remél.
Én feléd nézek két szememmel
s a szájam zárt, mert titka van.
S feléd lengetem két kezemmel
a szívem, amely nyitva van.
Forrás: Lélektől lélekig
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyein a gondolatnak
Jártunk kettesben, egyedül
S a kacagó völgyben maradtak
Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
Mert lelked az enyém!
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyek alatt él az élet,
Ott táncol, nótáz az öröm,
Miért vagyunk mi oly kevélyek,
Mért nem borulsz szívemre már?
Szemed a nagy, a szép, az égbenéző
Mire vár?
Forrás: Lélektől lélekig
Mezőn kószáltam boldogan,
Nyár pompáját ízleltem én,
Míg Ámor herceg nem suhant
A nap sugárain felém.
Hajamba font liliomot,
Rózsát fejemre, vérszínűt;
Kertjébe vélem elfutott,
Ahol gyönyör száll mindenütt.
Szárnyamra harmatcsepp esett,
Dalom naptól izzóra vált;
Selyem hálóval meglesett
És fényes kalitjába zárt.
Most tréfál vélem, játszogat,
Leül mellém, míg dalolok;
Széjjelfeszíti szárnyamat,
És gúnyol, hogy már rab vagyok.
Vámosi Pál fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Nézd! A lopakodó szürkületben
Néhány karcsú árnyék összerezzen.
Apró fénygömbök szerterajzanak
Lámpák sárgaszín fényköre alatt.
Magához húz fájó emléked megint…
Bár szemed másfelé, messzire tekint,
Kezed selyme sem engem simogat
Mint tavaszi szél új hantú sírokat
Nekem csak egyet adsz: bús lelked bánatát
Míg leheleted cirógatja más nyakát
Mégis a vágy itt, lelkemben őgyeleg,
S barátságod csal szemembe könnyeket.
Lásd, ringóléptű kedvesed vagyok…
Álmomban szemed vágyón rám ragyog.
Sóhajt az este… karodba vennél?
Tudom, hogy akkor tényleg szerettél.
Kacsint a reggel lágy napsugáron,
S csókod elillan, mint boldogságom.
Nem lehetsz többé soha velem…
Vágy maradsz, de már nem szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
