https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Buda Ferenc: Kés, virág

    Késem van, kutyám s kenyerem.
    Gázolok veled mély havakban.
    Zöld ágaidat tördelem,
    virágaidat megríkattam.

    Jössz velem, dércsípett virág,
    kő-ujjaim kéken szorítnak.
    Szemedben ülnek kisbabák,
    fejed fölött megáll a csillag.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Trágyaterítgető…

    Trágyaterítgető, töretlen nyugalomban
    lombvesztő fáink közé az ősz ismét beloppan.
    Enyésző levelek közt úgy elkékült a szilva,
    mint asszony szemealja, ha bánatát kisírta,

    s az árkos könnycsatornán leejtve minden terhet,
    mozdítatlan dereng, örül, hogy megpihenhet.
    E tárvahagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé,
    de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél,

    s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek,
    eszelős-fekete óramutatók pörögnek,
    s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel
    együtt orsózza föl egy forgó óratengely.

    Könyökök, térdkalácsok kövülnek, hegyesednek,
    sértetlen-szép vizek páncéllá hegesednek,
    s ifjúságom a földbe ivódik, mint a hólé.
    Csak tenyerem tarthatom fölibénk háztetővé,

    összenőtt lélekkel véled életre-halálra,
    gerendás ujjaimat fejeden összezárva,
    s mert csillagvonzás húzott egymás szivére minket,
    a rossz rólunk lefoszlik, mint Napról a tekintet,

    s bár lelkünk megperzselődött lepkeszárny a lángban,
    fogjuk egymás kezét e homloktalan világban,
    s testedben kivirágzik, amit beléd leheltem,
    a vérillatos vessző, könyörtelen szerelmem.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Egyetlen…

    Egyetlen sebezhető pont vagyok,
    a világ közepe.
    Számtalan egyenes és görbe vonallal
    húzhatnak keresztül,
    s szívemben a körző hegye,
    amellyel a mindenséget mérem.

    De mivel kiválasztottalak a világ értelemmel
    bíró dolgai közül,
    kiterjedésem továbbra is végtelen.
    Nincs fölöttem hatalom,
    mert keresztülnéztem a csontjain,
    és megláttam a semmit.

    Lábam viszi már az értelmet,
    ami kiveszett az utakból,
    az útmenti fákból, az útmenti emberekből,
    s keresztüllépkedek a köveken, síneken, fahasábokon
    s a halál hancúrozásban kifáradt kölykein.

    Bordáim boltívei közé zártam az orgonahangú istent,
    szabad vagyok.
    De téged teszlek rabbá:
    szíved bejáratára szögezem
    vasból vert virágaimat.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Mondd, ugye soha

    Ki kellett volna mennem
    már régesrég Nyugatra?
    Talán ott, idegenben
    a vész nyugodni hagyna.

    Én már itthon maradtam
    és ma sem tennék másként,
    pedig csak bajt arattam,
    s nem babra megy a játék.

    De nem bánom a börtönt,
    ha érzem a szemed,
    s égő arcomra öntöd
    édes szerelmedet.

    Ha fejsze csap szívemhez
    s száz fal fejemre dűl,
    mondd, ugye soha, kedves,
    már nem hagysz egyedül?


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Szürkeszemű

    Szürkeszemű, szelíd este
    ereszkedik a szívemre.
    Szürkeszemű, szelíd éjjel
    elmegyek nincsen-reménnyel.

    Elmegyek, hisz úgyse bánod,
    úgyse voltam, csak barátod,
    úgyse voltam semmi, semmi.
    S egyszer úgyis el kell menni.

    Szerettelek és szeretlek –
    akarom, hát elfeledlek.
    Eltemetlek, de megtartlak
    régi szépnek, drága dalnak.

    Ami jó volt, nagyon jó volt,
    de szíveden fehér hó volt,
    fehér hóba beleestem,
    nem tudtam, hogy feneketlen,

    nem tudtam, hogy ilyen forró
    a fehér hó, a fehér hó…


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Ne rejtőzz el…

    Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
    Rádcsukom a szempillámat.
    Benn zörömbölsz a szívemben,
    s elsimulsz a tenyeremben,

    s elsimulsz az arcom bőrén,
    mint vadvizen a verőfény.
    Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
    nagyon jó így, hogy velem vagy.

    Mindenekben megtalállak,
    s öröm markol meg, ha látlak.
    Nézz rám, szólok a szemednek,
    ne fuss el, nagyon szeretlek!


    Forrás: PIM

  • Ágh István: Szereleműző

    Ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze
    oda aki adta

    a nő álmába
    mint féreg az almába
    minden mozdulatába
    mint szél a Dunába

    onnan zuhanjon
    házba szobába
    legyen szobája
    hajnali kocsma

    szobrok képek
    támadjanak föl mint a részeg
    iszonyodva
    onnan zuhanjon

    tájba világba
    kismadaras kertet
    kaszaboljon az ég kaszája
    lomb leessen

    virág kivesszen
    porrá lehessen
    zöld por a májusi tájból
    fűből fából kalászból

    vörös a vörös nyárfavirágból
    lila a lila mákvirágból
    sárga a sárga tányérvirágból
    ezt a szerelmet

    a táj kivesse
    anyám apám
    anyja apja
    lakodalmába

    kérő szerelmes szavakba
    mámoros szemekbe borba
    négyféle testbe
    négyféle vérbe

    onnan zuhanjon
    ciprus tövébe
    szálljon alá a
    csontsövényű éjbe

    ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze


    Forrás: PIM
    magyar költészet

  • Ágh István: Korareggeli dalok

    Kik virradatkor kelnek,
    fénylenek mint a szentek,
    nap süt mögöttük, pirosak,
    hideg illattól italosak.

    Mintha várnának csodára
    magukat feszítik vasvillára,
    szívükön hajnalcsillag,
    gólyák meg varjak árnya.

    Anyám fejét mély fazekára hajtja,
    mintha meddő égből akarna csodát.
    Reggeli hold a sárga tehén szája,
    csillag zúzódik udvarába –
    kamillavirág.

    Egy karéj eget viszek, a kaszát,
    megzendíti a szilvafaág,
    fecskét hajszol a nyár
    havas lelkemen át.

    Éj maradéka – lapulevél árnya,
    fodor felhőkön réz ragyogása,
    nehéz madártól bodzafa rebben,
    bogarat pöcköl tüzesujjú reggel.

    Jaj kék virágom, lucerna virága,
    illatát a bokámra kihányja.
    Még álmok országa a szemem,
    körében vérmes szerelem
    feszíttetett vadrózsafára.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Vallomás

    Teljes világi életemben
    szelíd a-mollban udvaroltam;
    nem volt sosem merész frivolság,
    pajzán enyelgés a dalomban.

    A jour-okon nem egy koros szűz
    érzelmesen szólott szivemhez,
    bíztatva egyre, hogy maradjak
    továbbra is jó, illedelmes.

    Az ablakon át csókolóztam,
    de akkor is nagyon szerényen:
    álom-reményt, képzelt szerelmet
    szívtam magamba holdas éjen.

    Az ideál arany hajára
    költői lázban verset írtam,
    s más csókolgatta hamvas arcát,
    míg ünnepeltem dalaimban.

    Sóhajtozó nagy mélabúmért
    a lánynép oldalamra pártolt;
    dicsért is sok, de a szívében
    azt mondta mind:
    „De nagy szamár volt!”

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Énekek éneke

    Nem hagysz nekem eleget inni
     mannás szájadból sohasem,
    hogy megtaníts örökre lenni,
     lángként lobogni, éhesen.

    Nem hagysz nekem sohasem inni
     áldott melledből eleget,
    hogy tudjak a szomjamban hinni,
     s úgy nézni téged, mint eget.

    Az asztalodhoz hívsz naponta,
     és mintha rútul játszanál,
    a dús teríték csupa pompa,
     de üres a pohár, a tál.

    Én, férfi, ennék, egyre innék,
     s te a mulót megfékezed,
    ígérve mindég, tiltva mindég
     mint papnő emeled kezed.

    Mint szajha kínálsz csók izével,
     és körmeidnek éle metsz,
    itatsz a könnyeim vizével,
     kongó reményekkel etetsz.

    A te kegyed áldása megvert,
     a te oldásod megkötött,
    s lihegve tartasz engem embert,
     az isten és állat között.

    Így váltod a múltat jelenné,
     hogy itt se légy és megmaradj,
    a végeset is végtelenné,
     és bárhová nézek, te vagy.

    Te vagy, mi van, te vagy az emlék,
     te vagy, ki küld és hívogat,
    futnék tetőled s visszamennék,
     dajkáld el az én kínomat.

    Lásd, én tudom, mi e bujócska,
     tudom, mi itt e lakoma,
    ó folyton-új és folyton-ócska
     természet ősi cinkosa.

    De mondd, miért e gyatra-elvű
     földön nevelni ily hitet,
    miért e fájdalmas remekmű,
     bennem mi végre építed?

    Titokzatos, örök művésznő,
     ki ezt a sorsot rótta rám,
    boldogtalan játékra késztő,
     csodára nevelő anyám.

    Forrás: MEK