https://verskucko.com

Címke: szerelmi líra

  • Zelk Zoltán – Tizennégy sor

    Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
    másfélezer magányos éjszakámon,
    hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
    hogy árvaságom ablakát beverted,
    hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
    hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
    hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
    nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
    hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
    napkeltét lesik a didergő éjek,
    hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
    mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
    s kiver a boldogság, mint a verejték –
    oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Oscar Wilde: La Bella Donna Della Mia Mente

    Testem parázsló tűzben ég,
    a lábam vándorolni fáj,
    annyit kiáltám a nevét,
    hogy dalt se tud már ez a száj.

    Ó, Kenderike, énekelj,
    vadrózsák közt dalban feredj,
    ó, kis Pacsirta, égre kelj,
    mert drága Hölgyem erre megy.

    Szép ő, csodás harmónia,
    mit még nem ismert férfiszem,
    szebb, mint Királynő és Rima,
    s mint holdsugár sötét vizen.

    Mirtuszlevél van a haján,
    (zöld lomb, aranyló haj körül!)
    zöld fű az őszi, halavány
    kévékben nem ily gyönyörű.

    Kis ajka csókra olvatag,
    s nem jajt kiáltani csunyán.
    Remeg, akárcsak a patak
    vagy rózsa az eső után.

    Nyaka fehér lótuszkehely,
    rózsáll a napba kegyesen,
    s ily élőn nem piheg-lehel
    a Kenderike begye sem.

    Mint gránátalma, mit a kés
    szétvágott, biborszája él,
    őszibarack az arca és
    feléd ragyog, pirulva, Dél.

    Ó, összetett kéz! Drága test,
    viselni kéj és kin nyilát,
    ó, Szerelemház, ó, nemes,
    eső-csapott, halvány virág!

    Fordító: Kosztolányi Dezső
    Forrás: Magyar Bábel

  • Paul Verlaine: Roukine hercegnő

    Csúf, Boucher-arcú lány. Puder
    nem érte bolondul csapongó
    haját; s annyira kicsapongó,
    hogy megrontja, akit ölel.

    És mégis ő jutott nekem,
    e csókdult hajba belevesztem,
    lobogó vizesése testem
    kigyujtja minden végeken.

    De még enyémebb, mély varázs,
    ölének élő, dús növénye;
    óh szent kapu göndör sövénye,
    arany gyapjú, arany parázs!

    Ki az, ki mindezt zöngené,
    ha nem én: hű kántora, papja,
    bolond gazdája, béna rabja,
    ki érte lettem ördögé?

    Ki zengené zenés, finom
    bőrén a fehérrózsa színét,
    fehér tejszínét, rózsaszínét,
    mely alkonyég és liliom?

    Szép combok és kemény kebel,
    óh hát, has, óh ágyékok! ünnep
    kutató szemnek és kezemnek,
    óh száj, és más is, ünnepelj!

    Szerelmem, jőjj ágyad felé!
    Ott van-e még a párna, vad láz
    ringatója, a puha matrác,
    s a függöny? – Óh ágyad felé!