Volnék faág, hogyha levél lennél,
ringatnálak, s te vígan libegnél.
Lennék napfény, hogyha felhő volnál,
meleg fényemben szellőn lovagolnál.
Volnék kedvesed, ki hűséges lenne,
ölelnélek úgy, hogy boldoggá tenne.
Volnék a társad, ha magányos lennél,
s szeretnélek, ha nem is szeretnél…
Forrás: kötetben megjelent vers (Harcos Katalin művei)
Este lehullsz az ágyra, mint az éjbe
porlik a csillag, mely ragyogni fáradt,
és várj reám, hogy szeress és vigasztalj,
ha megjövök az este szőnyegén.
Szeretjük egymást, ahogyan csak
ma tudnak szeretni és ragaszkodni,
összefonódva, mint imára kulcsolt
két kéz görcsösen az égre feszül;
szeretjük egymást és összesímulunk,
mint szoros ökölben a rémült ujjak,
ahogy a kéz a könnyeket kitörli
a szemből. Ó, mi úgy szeretjük
és óvjuk egymást, mint a száj a nyelvet,
s ahogy a bordák szorítják halálig
a vergődő szívet!
Forrás: kötetben megjelent vers (Váci Mihály művei)
Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rádköszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.
Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
toronykörül vad csillagok keringnek.
Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,
a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.
Forrás: kötetben megjelent vers (Szabó Magda művei)
Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak –
Hinár karokkal rája tapadnak…
S ha soká késel, majd nem találod.
Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irígy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.
A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odadnak.
Forrás: kötetben megjelent vers (Gyóni Géza művei)
Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.
Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?
Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.
Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!
Forrás: kötetben megjelent vers (Tóth Árpád művei)
Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték –
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
Forrás: Magyarul Bábelben
Testem parázsló tűzben ég,
a lábam vándorolni fáj,
annyit kiáltám a nevét,
hogy dalt se tud már ez a száj.
Ó, Kenderike, énekelj,
vadrózsák közt dalban feredj,
ó, kis Pacsirta, égre kelj,
mert drága Hölgyem erre megy.
Szép ő, csodás harmónia,
mit még nem ismert férfiszem,
szebb, mint Királynő és Rima,
s mint holdsugár sötét vizen.
Mirtuszlevél van a haján,
(zöld lomb, aranyló haj körül!)
zöld fű az őszi, halavány
kévékben nem ily gyönyörű.
Kis ajka csókra olvatag,
s nem jajt kiáltani csunyán.
Remeg, akárcsak a patak
vagy rózsa az eső után.
Nyaka fehér lótuszkehely,
rózsáll a napba kegyesen,
s ily élőn nem piheg-lehel
a Kenderike begye sem.
Mint gránátalma, mit a kés
szétvágott, biborszája él,
őszibarack az arca és
feléd ragyog, pirulva, Dél.
Ó, összetett kéz! Drága test,
viselni kéj és kin nyilát,
ó, Szerelemház, ó, nemes,
eső-csapott, halvány virág!
Fordító: Kosztolányi Dezső
Forrás: Magyar Bábel
Csúf, Boucher-arcú lány. Puder
nem érte bolondul csapongó
haját; s annyira kicsapongó,
hogy megrontja, akit ölel.
És mégis ő jutott nekem,
e csókdult hajba belevesztem,
lobogó vizesése testem
kigyujtja minden végeken.
De még enyémebb, mély varázs,
ölének élő, dús növénye;
óh szent kapu göndör sövénye,
arany gyapjú, arany parázs!
Ki az, ki mindezt zöngené,
ha nem én: hű kántora, papja,
bolond gazdája, béna rabja,
ki érte lettem ördögé?
Ki zengené zenés, finom
bőrén a fehérrózsa színét,
fehér tejszínét, rózsaszínét,
mely alkonyég és liliom?
Szép combok és kemény kebel,
óh hát, has, óh ágyékok! ünnep
kutató szemnek és kezemnek,
óh száj, és más is, ünnepelj!
Szerelmem, jőjj ágyad felé!
Ott van-e még a párna, vad láz
ringatója, a puha matrác,
s a függöny? – Óh ágyad felé!
