Címke: szerelmi_lira

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Sztereoszkóp

Nem, meg se nézem. Vidd e sok lemezt,
hol az utunkat látni, azt-emezt.
Emlék van a lelkemben, érzem innét,
eltávolítanád, ha közelítenéd.
Vidd a lemezt, mert korcs itt, ami elmúlt
s halottasan kisért a színtelen múlt,
elvesztve illatot, zenét, delejt…
hangsúlyoz egy-egy buta részletet
és fontosat elejt.
Hűbb akkor az emlékezet,
amely annyit felejt.
Az elkuszálja tán egy árnnyal
a vonalat, megbontva nemrég
jó rajzait, szépít, beárnyal…
De benne ép az emlék,
meghagyja ízét és szerelmét.
Az boldogságomat megója,
s ha szólok, eljön, ami rég volt,
a méze és a borsa-sója,
fölötte a hatalmas égbolt.
Mihelyt kezem csak egyet int,
tűnt percem élhetem megint.
Mindent megőrzött az s megőriz:
itt az a mámoros, vad illat,
a fenyveserdő, remegő víz:
itt a homokba csókjainknak
szél-íze, a nagy levegő-íz;
a falu itt és a kisutca,
hol egy napon annyit vitáztunk,
a visszatérés, hercehurca,
folyton civódó, furcsa lázunk,
s hogy szidtalak, micsoda vandál
és tűrhetetlen állapot,
mikor bosszantva válogattál
minduntalan képeslapot…
aztán sirásunk és a pardon…
a templomunk, villánk a parton…
kirándulásunk, a kerékpár,
melyet mi, mint bohém, derék pár
lonccal diszítgettünk… az ünnep,
sikoly, dal, bűve a könyűnknek,
a természet, s a nap, a részeg,
melynél sosem volt szebb, egészebb,
elhozza mind, mi szertefoszlott
és rajt lebeg a hangulat…
Hát azt hiszed, a sztereoszkop
az is ilyen képet mutat?
Nem érzed-e, mily bús, siralmas-olcsó
ez éles rajz, e fekete-fehér,
eleven múltra hull itt a koporsó,
kijönne, ám szorítja a fedél!…
Barátainknak feltárnád e kriptát,
hol életünk elsenyved, csakugyan?
Ámulnak ők majd, firtatják a titkát.
“Itt laktatok e pici faluban?
Szép táj! A fák! Ni itt a part is, itt hát…”
S nevetnek, hogy mért állok oly busan…
Mulass. Mutasd meg nékik az utunkat.
De a vidékeket, miket szerettem,
száz arcodat a változó keretben
meg se tekintem többé: engem untat.
Az én fejembe tündér kép rezeg,
s e sok adat semmit se tud felőle…
Poéta az emlékezet.
Minek csinálsz hát történészt belőle.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Vereség

Ez mégse járja! Nékem lágy a szívem.
Megpróbálom, hogy visszabántsalak,
ha bántsz. De nem megy, bárhogy is feszítem,
én sorvadok a gyötrelem alatt.
Te a nagy duzzogást is állod,
a durva nézést, hosszú csendeket…
Hát ne gonoszkodj vélem, áldott!
Ha szenvedek, én roppant szenvedek…
… Őrültség! Átadom a pengém,
bevallva, hogy mi a titok…
Most tudja már, hogy a gyengém:
él majd vele s még győzni fog…

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Tűnődés

Kiváncsi játék és szeszély
a szerelem először.
Reánk tekint egy szem, beszél,
igér, s lángjuk előtör.
S minthogy magunkat szerfelett
szeretjük, s ez nagyon jó,
szeretjük őt, aki szeret,
hisz izlésünk hasonló.
Hálálkodunk, kis bánatunk
megosztjuk véle szépen.
Nagyon hamar reákapunk
s udvarlunk is, cserében.
Már úgy mondjuk, mint szerepünk,
mit elmondtunk ezerszer.
Aztán azért is szeretünk,
mert már elkezdtük egyszer.

Forrás: MEK

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Nyugtalanság

A kacajod oly könnyedén,
oly légi-fényesen repes
az árnyban, ahol élek én.
Nagyon erős. Tökéletes.
Ezt nem szeretem, ne nevess.
A házban ettől annyi fény, vagy
egészség száll szét szüntelen,
hogy önmagadnak is elég vagy.
Így félek, és az kell nekem,
hogy szenvedő légy, álmatag,
cicáskodó is, és magad
kicsinynek érezd, sírni tudj,
bús, gyenge nő, ki nem ragyog.
Mert akkor nem szeretlek úgy.
És sokkal nyugodtabb vagyok.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Dualizmus

Most magyarázd el, minthogy érthetetlen,
mért szólsz te így: “a zongorám, virágom”
s: “a könyved, a kutyád”… Aztán, te lelkem,
sokszor így is kiáltasz önfeledten:
“majd megveszem ezt-azt, ha látom,
az én pénzemből, amit félretettem”.
Csak a közöst, mindig azt emlited!
Ilyesmiből mi kérdést nem csinálunk;
enyém, tied, enyém, tied.
Ha igazán szeretsz, minek?
Mondd: “könyv, kutya”, és így valld a hited:
“a mi virágunk”.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Vallomás

Dühös vagyok, követelő, mogorva,
elégedetlen, féltékeny, bolondos,
boldogtalan, házsártos is, gyakorta.
Nagyon szeretlek, s így lettem nagyon rossz.
Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön.
Be boldogabb, be szeretettebb lennél,
ha nem te volnál mindenem a földön,
s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Összebékülés

Megint haraggal váltunk el. Miért?
Mindegyikünk pedig fűt-fát igért,
hogy majd szeretjük egymást! Ám jegyezd meg,
mostan nem én kezdtem. De te… Te kezdted…
Mindegy. Te, én? Ő volt, a szerelem…
Szóval faképnél hagytál kereken!
És odamondtál az ajtóba’ nékem,
azon a hangon! Fájt a büszkeségem!
Erőltetett könny lángolt szemeden!…
Nem furcsa ez? Mi egymás oldalán
mindig csakis gyűlölködünk. Az ám.
Hát nem te vagy hibás. De, hidd el, én sem.
Hiszen szeretsz. Tudom. Én is. Egészen.
Talán, mivel hasonlitunk. Talán,
mivel együtt ülünk minduntalan.
Az ember ingerült lesz végre, sértett.
Mindent meg akar érteni… Na érted?
Fürkész. Kutat. Töpreng. És nyugtalan.
Figyeljük és nem éljük a szerelmünk.
Hát hagyni kell. Előbb is: hogy szerettünk.
Kimondhatatlan! Csakhogy nem szabad
keresni mindég a “nagy” vágyakat!
Gyötrődni! Izgatódni! És perelni!
Te! Oly silány dolog az a szerelmi
kéjmámor és egyéb… hát hagyjuk el mi,
mostan szeressünk igazán, bután!…
Nézd, azt tanácsolom, hogy ezután
ne lássuk egymást annyit… Életem,
szeretjük egymást: ez kétségtelen.
De szörnyü, hogy mindig erről beszélünk.
Ritkábban jöjjünk össze. Ha így élünk,
majd megtörténik az, mit ki se mondunk.
Meglátod, akkor nem lesz semmi gondunk,
boldogjai leszünk e bús világnak!
Új, új öröm vár, új csók vígasza.
Jaj, hogy szeretjük egymást majd! Imádlak!…
De holnap aztán jöjj korán haza.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Kétség

Te ezt mondod: “Egész nap
reád gondoltam epekedve”.
De mégse rám gondolsz ezért, csak
a szerelemre.
Ezt mondtad: “Képed keresem,
ha ágyba fekszem, kedvesem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva”.
De te nem ismered a kínt,
lelked gyönyörbe ring.
Inkább gondolsz a csókra, mint
a szájra.
Egyáltalán nem küszködöl.
Tudod, miénk már a gyönyör…
De a szerelem óriásibb.
Mondd, így szeretnél, mondd nekem,
ha nem én lennék én, hanem
egy másik?

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Féltékenység

Hát féltelek. Most lenn vagy a vidéken
s magamra hagytál. Nem veszem zokon!
Hiszen tudom, hogy sem neked, se nékem
nem oly mulattató a sok rokon.
De bánt a féltékenység és a kétség,
hogy a tavaszt velük töltöd te lenn…
Mert elfedtet engem is e kékség…
Te jársz, te az eszembe szüntelen!
Szeretlek részegen, porig legyőzve.
A szerelemtől sírok és dühtül.
Agyamba képed imbolyog e gőzbe:
te csak mulatsz, mint az, aki üdül!
Hát féltelek ott a nagy nyugalomban.
Ott langyos és derűs ma Párizs!
Csodás! Előttem kalamáris,
és levelet firkantok máris
neked, ki ott élsz, ahol annyi lomb van…
Biztos, azt a virágos, sárga-szalma
kalapod hordod, mely oly szépitő
fénykört lehet bőrödre ráfuvallva.
És elfeledtél! A vidék unalma
csinossá tett… Ó, ez a szép idő!
Jaj, sírni tudnék a haragtól!
Múlt hónapban mindig esett;
pont most viszik el, éppen akkor,
mikor a legszükségesebb!
Ily lángra még a szívem sose lobbant.
Az enyhe levegő is kába
örömmel árad a szobába.
Dühös vagyok rád, mint a rokkant,
s azt akarom, szenvedj te is lenn.
Nem szép kivánság. S buta roppant.
De úgy szeretlek! bizonyisten!
Azt kívánom, bár meggyülölnéd
érettem a tavaszt és azt, mi szép…
s elégedett lennék fölöttébb,
ha fájna a fejed is, picikét.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Tűnődés

Mindég, örökké… Frázis, buta, nem szép,
de mint a leckét mondom egyre fújva!
Elhagyni egymást? Mit?… Ez képtelenség!
Őrültség, gazság!… Ó ismételd újra!
Hiszen nekünk úgy kell a végtelenség.
… De ha barátom így szól: “Az egyetlen
ő lesz, ki minden nőt megsemmisít.
Mit félsz? Hűek maradtok majd ti ketten…”
az fáj kicsit.

Forrás: MEK

😊