A deszkákat jelentő világon
súgólyukba taszítva halkul a lelkiismeret.
Taps helyett indulatok dübörögnek
s olcsó statiszták játszanak rég elfeledett hősöket.
A darab megbukott,
de hiába. Mű-sorokba rendeződve a nézők,
holnap talán ők lesznek műsoron…
Kiplakátolva életek, sorsok…
Holnapra feledik…
Műkönny szárad az arc piros pozsgáján,
a szív belül már rég meghasadt.
Kosztümöt kosztümre halmozva,
csupán a nagy alakítás marad.
Talán ott a sor közepén ül,
jegy nélkül, a sötétségbe burkolva
az az egy, ki még sírni tud…
De már egyre megy, hogy érzed-e amit látsz
vagy csak átéled, holnap majd rajtad nevetnek
s a taps rajtad dübörög majd, de nem érted.
S ahogy lehull majd a bordó brokát,
elrejti némán az elhullt véred nyomát.
Felseprik majd szíved darabjait,
s te csendben mosva arcodat
elveszted ami lenni akartál: a Valakit.
Tükrödre vetődik majd szemed,
végre rádöbbensz majd:
nem eljátszanod kell,
hanem meglelned önmagad.
Forrás: Lélektől lélekig
