Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.
Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.
És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Markomban szorongatom
kincsemet,
– törékeny cserépedényben
őrizem a holnapot;
a szorítástól szinte
kiserken a vér…
Ha majd ujjaim között
véres tenyerem üres marad,
s nem figyel rám csak az Isten;
Mondd, leszel-e akkor a kincsem?
Ha minden szertefoszlik
körülöttem,
ha már egészen elfordul
tőlem a világ;
Mondd, leszel-e, ki mellettem áll?
Ha majd kertem virágai mind lehullnak,
barátaim kigúnyolnak,
nem ért meg senki és utam közepén
térdig ér a sár;
Mondd, leszel-e, ki hazavár…?
Forrás: Szeretem a verseket
Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra,
hogy jóvátegyük a dolgokat.
De ha tévedek és csak a mai nap van nekünk,
szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek
és hogy sohasem felejtelek el.
Forrás: Szeretem a verseket
„Szeretni annyi, mint örülni más örömének, akkor is, ha nem bennünk találja meg.”
Forrás: Lélektől lélekig
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.
Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet:
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,
és ellebbent könnyű lehelleted?
Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szíved szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?
Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?
Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn az ideges
bokor alatt?
Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?
Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék,
ahol te vagy? Oda süllyedt
a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam utamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?
Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?
Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.
Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.
Forrás: Lélektől lélekig
Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.
Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölém borulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.
Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.
Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.
Forrás: Szeretem a verseket
Körbejár az éjszaka
Elringat majd minden álmos fát
Jó barát az éjszaka
Csodaszép álmok várnak rád
Egy kicsit még a lámpa is ég
Maradjon kinn a sötét
Aludj hát, jó éjszakát
Ne félj, ne félj, vigyázok rád
Körbejár az éjszaka
Minden fényes könnyet összegyűjt
Égre szórja gyöngyeit
S bánatod, mint lepke elrepült
Kicsi vagy még, senki sem bánt
Paplanod csupa virág
Aludj hát, jó éjszakát
Ne félj, ne félj, vigyázok rád
A csillagfényes ég vigyáz rád
Az áttetsző sötét vigyáz rád
Még minden mozdulat rád vigyáz
Még minden gondolat rád vigyáz
Még álmatlan szemem rád vigyáz
Még egész életem rád vigyáz.
Forrás: kötetben megjelent vers (Szilágyi Domokos művei)
„Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó és az elmúlt nap.”
„Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben.”
„Ha bármit kidobsz, éppen akkor lesz rá szükséged, amikor már végképp nem tudod visszaszerezni.”
„A szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között: hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte lévőre.”
Forrás: Lélektől lélekig
Engem így kell, hogy láss Kicsim!
Erősnek és szabadnak.
Ha rám gondolsz egy hajnalon,
Mikor csak egymagad vagy.
Mikor kevés az éjszaka,
Sötétebb kell, a mélység!
Akkor majd kapaszkodj belém,
Bejárjuk minden részét.
Ha elcsüggednél, ott leszek!
Nem hagylak összetörten!
Ha vinnék gyengéd álmaid,
Patkányok emberbőrben.
– Ne félj, hisz látod, itt vagyok!
Szememben száz halál van.
A világ minden Istenét,
Magamra tetováltam.
Forrás: Lélektől lélekig
Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
Itten élek én most megelégedéssel,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
Falu kocsmájában van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
Egy jó öregember benne a kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekoccan néha jó feleségével;
No de amint összekoccan, meg is békül…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
Hej, régibb idői boldogak valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Így szegényült el a jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Alkonyuló félben van már élte napja,
S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
S őreá, szegényre, a szerencsétlenség
Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
“Úgy van, úgy” szól később, “jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Forrás: Lélektől lélekig
