https://verskucko.com

Címke: szeretet

  • Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami

    A napok rohannak, futnak,
    céltalan bolyongunk a szürkeségben.
    Mindenki siet valahová.
    Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
    Hiányzik valami az életünkből.
    Nem látjuk a tarka virágok színét,
    nem érezzük a napfény melegét.

    Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
    elmúlt nyarak igézete,
    ringó kalászos, erdők illata.
    Hiányzik az életből valami…
    Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.

    Egész életünkben szakadatlanul,
    fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
    Vágyódunk a tökéletességre,
    és csak reménykedünk hiába.
    Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
    egy kézfogásban, egy mosolyban.

    Hiányzik az életből valami…
    Hiányzik a jó, hiányzik
    a napfény mosolya, az éjszaka
    vaksi pislogása, a hajnalok
    ébredő ölelése. Hiányzik
    a nappalok hangos nevetése.

    A nappalok rohannak, futnak,
    mindenki siet valahová.
    De egyszer, valahol meg kellene
    állni egy mosolyra, egy
    ölelésre, egy igaz szóra.
    Valahol meg kellene állni,
    segíteni azon, aki elesett.
    Meg kellene tanulni újra
    mosolyogni, kezet nyújtani!

    Hiányzik a világunkból
    a nagy világ…
    Hiányzik az életünkből
    az életünk, – a szeretet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Mindent neked adok

    Tied ez a márciusi hóvirág
    az asztalodon.
    S az a lángbaszökkenő vörös ház
    a láthatáron, az élet fölött.

    Tied az a fekete tó,
    a fákkal szegélyezett,
    hová a bolyongások erdejéből
    egy titkos éjjel eljutunk.

    Tied a törpék hosszú menete
    s az az elnyugodott óriás,
    akit letakart arccal, csöndesen
    magamban cipelek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Mindenfélét ígér

    Ha majd szeretlek, vásárlok neked
    Teknőc-fésűt, ezüst karperecet
    Fecskefészket hozok, ezüst papírban
    S a verseim, kék s zöld tussal leírva –

    Így élünk majd. De ez mind semmiség lesz
    Ha jő az éj, s fohászkodunk az éjhez
    Átkarollak, mint gyermeket a felnőtt
    Szájamba veszlek, mint gyermek az emlőt
    S így állongunk – két őrült, kéz a kézben! –
    Megizzadunk a borzas szenvedélyben

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kibédi Ervin: Ahogy a napok rövidülnek…

    Ahogy a napok rövidülnek
    Úgy érzem mintha köd borulna rám,
    Ahogy az éjjelek lehűlnek
    Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

    Mit oly sokszor elhalasztottam
    Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
    Jóvá tenném mit mulasztottam,
    De nem lehet, mert Ő már messze jár.

    Ó mennyi mindent nem tettem meg!
    Még nem késő, te még megteheted
    Megőszülve is maradj gyermek
    Mondd meg neki mennyire szereted.

    Két keze érted dolgozott csak
    Mindennél jobban szeretett
    Az éjet is nappallá téve
    Óvott téged és vezetett
    Míg lehetett, míg lehetett.

    Most vár valahol megfáradtan
    Nem kér sokat csak keveset
    Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
    Egy vigasztaló kedveset
    Tán még lehet, tán még lehet.

    Amit akkor elfelejtettél
    Talán még jóvá teheted
    Hát menj, rohanj és simogasd meg
    A téged védő két kezet
    Amíg lehet, amíg lehet.

    A szíve érted dobogott csak
    Amíg belebetegedett
    De Ő titkolta nem mutatta
    Nem mondta el; hogy szenvedett
    Csak mosolygott és nevetett.

    S ha olykor nagyon elfáradtál
    Ő hozta vissza kedvedet
    Ő tanított beszélni téged
    Nyitogatta a szemedet.
    Mert szeretett, úgy szeretett.

    Bárhol is vagy, hát fordulj vissza
    Az ember másként nem tehet
    És csókold meg amíg nem késő
    Azt az áldott édes szívet
    Ha még lehet, ha még lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Ha visszatérek

    Szerető szóért könyörögve, egyszer,
    ha visszatérek: kolduló eretnek,
    szeretni fognak, akik most szeretnek?

    Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
    s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
    a barátaim barátok maradnak?

    Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
    villám szakad, és mennydörög felettem,
    ha kitagad az ég, s a földön
    életemet Isten-tagadva töltöm,
    és átkokat szór rám a félvilág:

    vajjon, ha akkor visszatérek,
    megismernek ezek a régi fák?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bognár Barnabás: Gyertyafényben

    Csendre vágyunk, melegségre,
    s csendben várunk az estére,
    hogy majd a négyes gyertyafényben
    élet születik a reményben.

    Arcunk sima, rezzenetlen,
    s mosoly repül az üzenetben,
    halkan suhanva szerte a tájon,
    hogy a szép még szebbé váljon.

    Szeretve lentről felemelnek,
    és csak szeretetből követelnek,
    mert örülnek, hogy szerethetnek,
    s hogy teret adnak a szeretetnek.

    Kedves kezünk egymásba olvad,
    szép a ma, s még szebb lesz a holnap,
    csodák mennek végbe az éjben:
    élet születik a reményben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ágh István: A magány közhelyeiből

    Akkor sem vagyok egyedül, ha elmész
    pár napra, mindig az jár az eszemben,
    hogy nem vagy itt, s mint egy hívatlan vendég,
    formát öltött hiányod költözik be
    hozzám, és nem hagy békén megnyugodni,
    pedig e kurta árvaság csak annyi
    együttlétünkhöz képest, mintha boltba
    szaladtál volna, én meg délben itthon
    fölmelegítem főztödet, szorongva,
    hátha özvegyi ebédem fogyasztom
    kihűlőben, s akár az élet vége
    kifárad lassan ételeid íze
    számban, s már nemcsak téged nélkülözlek,
    az egész lakást, a házat, a várost,
    ahogy az egyetemes kényszerképzet
    kibírhatatlan alakít magához
    pár napra, közben az jár az eszemben,
    mivé lennék, ha nem szeretnél engem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Megtalált dal, 1959-ből

    Egy este csak úgy leheveredtem
    egy lánnyal a csillagokkal szemben,
    s csak úgy magamtól, kibetűztem
    szeméből, szájából a világ,
    a madarak ákom-bákomát.

    Most jó lenne mindezt elfeledni,
    és egész analfabéta lenni,
    és újra legelőször szeretni,

    S mint csodálatos ábécés könyvet
    felütni minden mosolyod, könnyed,
    és szótagolva az eget, a földet
    betűzgetni így: “tö…e…te.”

    És rádismerni: “te, te, te!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az estéli látogatásról

    Nagyon, nagyon szeretlek.
    Olyan nagyon jó volt az este.

    Lelkem didergő, durva dér
    Zord zúzmarával rég beeste:
    Száraz és szürke rút közöny.
    Mind ami volt bennem fehér,
    Szürkére vált és szomorúra,
    Elzsibbadt minden örömöm,
    S megülte síváran a lelkem
    Hétköznapok beteg borúja.

    Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
    Oly rég nem gondoltam reád.
    Sok-sok napot és éjszakát
    Zsibbatagon, könnyes-bolondul
    Nélküled dideregtem át.

    És Te azért el nem feledtél.
    Rossz, langyos vizet, undorodva,
    A szájadból ki nem vetettél.
    Te vártál rám és megkerestél.
    És mikor tegnap hazajöttem,
    Hideg és síró őszi estén,
    És sírva, fázva, megtörötten,
    Magamtól csúffá csömörlötten,
    A lámpát lassan eloltottam
    És végigdőltem ágyamon:

    Akkor a bús sötétben, ottan,
    Lassan, lassan, hallgatagon,
    Az ágyam szélére leültél.
    Jól láttalak a szikra-tűznél,
    Mely két szemedből égetett
    És fölgyújtotta a lelkemben
    A hamvadó nagy tüzeket.

    Néztél, néztél, Te mindig engem,
    És én csak téged néztelek.
    Szinte hallottam sisteregni
    A tüzeket a sötétségben,
    És tudtam, hogy valami elmúlt,
    És újra sírtam, újra égtem.
    És szüntelen, ezerszer, mindig
    Csak ezt susogtam: Édesem!
    És lázzal tüzelő kezem
    Simogató kezed kereste.
    És megcsókoltam lázasan.

    És könnyesen és boldogan
    Úgy aludtam el akkor este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somogyváry Gyula: Csillagok alatt

    Lenéznek rám az égi csillagok.
    Ők látnak téged. Csendes ablakod
    üvegjén át most mosolyogva néznek
    s tudom: becéznek.

    Milyen jó a csillagoknak!
    A lelkembe is beragyognak
    s elhozzák nékem a te képed
    -áthidalják a messzeséget-
    s homályán át az éjszakának
    látlak.

    Forrás: Lélektől lélekig