Egy életem volt – semmivé lett.
Milyen megrendítő kísérlet
volt arra, hogy én is, én is éljek!
Már kamasz koromban elvesztem,
mikor egy este sírni kezdtem,
s a csillagokhoz kéredzkedtem.
S mert ezután is semmiségek
adtak nekem gyönyörűséget,
hát mindenki bolondnak nézett.
S mert hittem, hogyha hitegettek,
és sírtam szívből, hogyha vertek,
– azt mondták rám mindig: – csak gyermek!
„Komoly” se voltam – mert nevettem.
És „hű” se voltam, mert szerettem!
Végül senkinek se kellettem.
Csak ilyen voltam én – egyetlen,
magányos ebben a kegyetlen
torkomra forrott életemben.
Talán magamról elég ennyi,
hogy megértsem belőle: – senki
nem is tudott engem szeretni.
Nem is szerettek. – Tudom, Kedves,
jaj, tudom már, Te sem szerethetsz!
És egy szavam sem lehet ehhez!
Forrás: Lélektől lélekig
