Zuhogott szakadatlanul,
hullott a tetőkre, falakra,
örök esőben ragyogott
a szeretők fedetlen arca.
És kapualjtól kapualjig,
padtól padig, heteken át,
fölöttük ég nehezedett,
testükön ázott nagykabát.
Az üres erdők, a hidak,
és minden utca velük ázott,
köröskörül emeletek,
fűtött falak, száraz lakások.
Nekik csak a végállomások,
csak a lakatlan ligetek,
csak a lehulló ragyogás,
csak az eső, csak a hideg.
A kályha mind kihül bizony,
s kihül az emberek lakása,
de fennmarad, akár a hold,
fedetlen arcuk ragyogása.
Forrás: Lélektől lélekig
