Címke: színház

  • Szabó Katalin – Fátyol (Vastaps)

    A deszkákat jelentő világon
    súgólyukba taszítva halkul a lelkiismeret.
    Taps helyett indulatok dübörögnek
    s olcsó statiszták játszanak rég elfeledett hősöket.

    A darab megbukott,
    de hiába. Mű-sorokba rendeződve a nézők,
    holnap talán ők lesznek műsoron…
    Kiplakátolva életek, sorsok…
    Holnapra feledik…

    Műkönny szárad az arc piros pozsgáján,
    a szív belül már rég meghasadt.
    Kosztümöt kosztümre halmozva,
    csupán a nagy alakítás marad.

    Talán ott a sor közepén ül,
    jegy nélkül, a sötétségbe burkolva
    az az egy, ki még sírni tud…
    De már egyre megy, hogy érzed-e amit látsz
    vagy csak átéled, holnap majd rajtad nevetnek
    s a taps rajtad dübörög majd, de nem érted.

    S ahogy lehull majd a bordó brokát,
    elrejti némán az elhullt véred nyomát.
    Felseprik majd szíved darabjait,
    s te csendben mosva arcodat
    elveszted ami lenni akartál: a Valakit.

    Tükrödre vetődik majd szemed,
    végre rádöbbensz majd:
    nem eljátszanod kell,
    hanem meglelned önmagad.

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Kányádi Sándor – Madárijesztő

    Dráma három percben

    (Ketten jönnek emelt fővel)

    – Időmadárijesztő.
    – Micsoda?
    – Időmadárijesztő.
    – Időmadárijesztő?
    – Az.
    – Találóskérdés?
    – (nemet int)
    – Mi akar lenni? Mit jelent?
    – Időmadárijesztő.
    – (bizonytalanul) Politikus?
    – (nemet int)

    (nevetnek)

    – Hát akkor?
    – Vers.
    – Vers? Talán verscím.
    – Vers. Maga a vers.
    – Időmadárijesztő. Ez önnek vers, uram?
    – Vers. Időmadárijesztő. Egysoros. –
    Pontosabban: egyszavas vers. Ilyen is van,
    uram.
    – És még milyen is van?
    – Néma.
    – Néma?
    – Az.
    – Némavers?
    – Némavers. De csak legbelül szokott megjelenni.
    Olykor nagyon nagy példányszámban.
    Rendszerint az iméntihez hasonló egyszavasok
    ellenverseként.

    (hallgatnak)

    – Köszönöm ezt a kis poétikai eszmefuttatást.
    – Kérem.
    – Vigasznak se rossz. Ezután majd, amikor
    már-már vérembe rögösödnek a ki nem mondható
    szavak, megpróbálom nagy költőnek érezni magam.
    Köszönöm.
    – Szóra sem érdemes, költőtárs.

    (Lehajtott fejjel mindketten el.)

    Függöny

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Az első dal

    Kit a dal istene
    Szent csókjával füröszt,
    Első vagyok, hazám,
    Színházad népe közt.

    Zengjen tehát a lant!
    S legelső énekem,
    Pályámnak társai,
    Tinéktek szentelem.

    Az érzet kútfeje
    A dagadó kebel;
    Dalomnak hangjai
    Onnan szakadtak el.

    S mint szívnek gyermeki
    A szívbe vágynak ők;
    Engedjétek nekik
    Honokba menniök. – –

    Ki a művészet e
    Szent templomába lép,
    Az, illő, hogy legyen
    Főben, kebelben ép;

    Az elme éjjele
    S a megromlott kebel
    E fának ágain
    Gyümölcsöt nem nevel.

    Két csillag sugara
    Derengje át egünk:
    Hon és erény legyen
    E két csillag nekünk.

    Nem kell a színpadot
    Tekinteni csak úgy,
    Mint hol mindennapi
    Kenyérhez nyílik út;

    A színpad célja nagy,
    A színpad célja szent:
    Ez a szív parlagán
    Erkölcsöt fejt, teremt.

    Azért érzelmeink
    Gyulassza tiszta tűz,
    Mely minden szennyet a
    Kebelből számkiűz;

    Mert várni lehet-e,
    Hogy romlott föld alatt
    A mag termő legyen
    Gazdag kalászokat?

    Föl hát! és míg a szem
    Csak egy sugárt lövel,
    Előle a magas,
    Szent cél ne vesszen el.

    S ha ez lesz életünk:
    Édes jutalmat ad
    A hon áldó szava
    S a nyugodt öntudat.

    Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre – Divina comoedia

    Uram! Színházad rég felépítéd,
    Immár látott az sok, sok ezred évet,
    De darabod nem újult semmiképp,
    A neve egy, a célja egy: az élet.

    Rossz a darab, bocsáss meg, óh, Uram!
    A díszlet régi, színtelen, kopott,
    A morál: jaj a jóknak, nagyoknak,
    A hitványak csupán a boldogok.

    Uram! Mi játsszuk híven szerepünket,
    Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el,
    Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket,
    Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel,
    De már a játék elég volt… elég…
    A szívnek egyszer meg kell nyílnia:
    Darabod hitvány, nem hozzád méltó,
    Lelket mészárló, rossz comoedia!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Históriás ének a szinidirektorok szomorú harcáról

    Régi igazság, hogy az üstökös csillag
    Háborút jelent az, ha az égre ballag.
    Az üstökös után, bár kicsit megkésve,
    Ki is nyílt minálunk a háború kése.

    Hej, ez a háború iszonyatos bús ám,
    Melyről most zengni fog zord éneket múzsám,
    Nem afféle piti tripoliszi harc ez,
    A honfi-szívekbe iszonyúbban mart ez.

    Mert mikor a török az olaszba döfköd,
    Vagy mikor a japán az oroszra köpköd,
    Mi ez ahhoz képest, mikor két direktor
    Tépázza meg egymást, s a vérük direkt forr.

    Jó Zilahy Gyula vala egyik részen,
    Nyilatkozat-kardját kihúzta merészen;
    Másik részen vala Mikulás Erdélyi,
    Ő is bátor vala, azaz nem mert – félni!

    Szörnyű vala nézni, mikor összecsaptak,
    Volt dolga huszonnégy vidéki hírlapnak,
    Szenzációs cikkek címe volt ökölnyi,
    Így indultak ők el színdirektort ölnyi.

    Legelül robogott Nagyváradi Napló,
    Fülibe volt dugva három tüzes tapló.
    Erdélyi Mikulás úr lovagolt a hátán,
    Kaján volt s fölényes, mint egy trottli sátán.

    Utána robogott a bősz harci ménnek
    Egy bús szürke csacsi, őt zengem most én meg,
    Sajtpapír képezte ennek sovány húsát,
    S becéző neve volt: Debreczeni Ujság.

    Gyan Thula ült nyergén ennek a szürkének,
    Gyan Thula! – e névtől ellágyul az ének,
    Gyan Thula! – a dicső, híres kofa-király,
    Kinek erőssége a nimole-irály.

    Felvonult a dísz-hős Frimm-féle mezében,
    „Dugóhúzóbogár” bűzlött a kezében,
    Köröskörül abroncs vala az ő fején,
    Hogy meg ne repedjen a lángésztől szegény.

    A harci kiáltás felzendült most: I-á!
    S Gyan a szegény Zsülnek a vérét kiivá,
    Erdélyi pedig, hogy nőjön harci kedve,
    Magát, mint hőst, direkt bolhákkal csípette.

    Dúlt az iszonyú harc hét napokon által,
    Szitokkal és bőven kiköpködött nyállal,
    Végre megállottak a harcosok bőszen,
    És mindenik így szólt: Világos, hogy győztem.

    Amaz oroszlánok, akik a mesében
    Addig marták egymást májban és vesében,
    Amíg mindkettőnek csak a farka maradt,
    Azok sem rúgták így a harci port s sarat.

    Mikor elfáradtak, harcuk újra kezdték,
    Bizony ez okozza majd a világ vesztét,
    Mert e színi harcnak tán sose lesz vége,
    S ebbe gebed bele majd az Örök Béke.

    Stead, aki az Örök Békét könyvbe írta,
    Most már tudjuk, mért halt hűvös hullámsírba,
    Megsejté e harcot bús próféta-lelke,
    S kétségbeesetten ugrott a tengerbe.

    Bús időket élünk, jó olvasóm, rettegj,
    Minden reményeink semmisülve lettek,
    Gyan Thula nem nyugszik, harccal kél és fekszik,
    Bár a kerek világ bele is betegszik.

    Nem nyugszik Gyan Thula, sziporkázik s öklel,
    Lapja fejét üti tökkel ütött tökkel,
    S csak akkor szünteti kissé a vad mámort,
    Mikor megcsókolja dr. Révi Nándort.

    1912.

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • Tóth Árpád – Szenzáció!!!

    Tisztelt közönség! nagy eset készül,
    Készülj rá bátran, hősin, vitézül.

    Neked most diszkrétül súgom én meg,
    Szenzációt hoz a jövő péntek.

    Közénk látogat a doktor Prőhle,
    Ah, igen! Közénk ereszkedik ő le.

    A színpadra ő kiáll nyalkán,
    S elmeséli, hogy milyen is a Balkán.

    Ó, hála, Zsül, néked, Zsülikénk, Zsülke!
    Hogy agyad e pompás ötletet szülte.

    Már régen sírtunk és égtünk lázba,
    Hogy Prőhle nem játszik a színházba.

    Már régen bőgünk, hogy a színpadon
    Csak színműveket játszanak agyon.

    S epedve várta minden polgár,
    Mikor lép fel a szerb meg a bolgár.

    S a pénteki műsor egyébként is fényes,
    Szigetvári hősös és szenes legényes.

    Szinte azt hinné, aki nem szakértő,
    Hogy az ügy direkt jóízlést sértő,

    Pedig oly édes lesz összekeverve
    Szenesék, Prőhle s Szigetvár keserve!

    Az ember szíve direkte dagad,
    S ha nem dagad, hát nem dagad,

    Zsülink ezen fenn nem akad,
    – Jó olvasó, kösd fel magad.

    1912.

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • Tóth Árpád – A körkérdés

    Kiküldött a szerkesztő úr engem,
    Aszongya:
    Hallja, maga, Spongya,
    Menten
    Menjen
    S zengjen
    A színészek fülébe
    Valami húsvéti körkérdést,
    Valami furcsát,
    Akármit,
    Csak körkérdés legyen,
    Hogy a konkurrens-újság
    Megpukkadjon,
    S belőle a fene
    Jóízűt egyen.

    Menten
    El is mentem,
    S a fejemet törtem,
    Törtem és kentem,
    Hogy mi a fenét
    Körkérdezzek mostan,
    Törtem a fejem,
    Törtem és mostam,
    De valami szenzációsat
    Nem tudtam kieszelni,
    Milyen körkérdéssel kéne
    A húsvéti számot
    Cifrára meszelni.
    Hopp! de végre
    Hálásan pislogtam az égre,
    Mert a körkérdés,
    Mint a derült
    Égbül a villám,
    Egyszerre
    Eszembe penderült.

    Felkerestem a színészeket,
    S feltettem nékik
    A körkérdést nagykomolyan,
    Mert illik,
    Hogy ilyenkor az ember
    Komoly arcot öltsön:
    Mondja, kedves művész úr,
    Nem volna-e
    Tíz koronája kölcsön?

    Csak az a baj,
    Hogy mind nagyon
    Egyformán feleltek.
    S hogy mit feleltek?
    Most kezdek ám hatolni és ötölni!
    Nos, hogy mit feleltek?
    Hát, hát – azt nem lehet leközölni.

    1912

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • Baka István: A Nagyszínházban

    (В Большом театре)

    Két felvonás között a páholyok
    A karzat s földszint publikuma kint
    A díszcsarnokban és a folyosók
    Cirádás útvesztőiben kering

    A nőkön prémek drága új ruhák
    Egy hideg szépség úgy hordja fehér
    Kavargó tülljét mint a hófuvást
    S beáll a sorba ő is szendvicsért

    Tolong zsibong a felhevült tömeg
    Előadásról senki sem beszél
    Vajaskenyéren sonka halszelet
    Pohárka pezsgő vermut többet ér

    Annál mi fent a színpadon ma már
    Lejátszódott és még játszódni fog
    Egykutya cári tiszt vagy komiszár
    Ha oldaladnál tűsarok kopog

    A jegyszedőnők is lazítanak
    Szigorú sorfaluk keményített
    Kötényben most felbomlik varjuhad
    Rebben föl éhség háború perek

    És bent a függöny mint kötés min át-
    Ütött a vér homálylik bíboran
    Elfedve még az új tragédiát
    Mely végkifejlete felé rohan

    A nagy finálét melyben színre lép
    S magába mint verembe hull a nép

    Forrás: DIA — PIM

  • Juhász Gyula: Prológus

    Kedves Közönség, kis jóindulattal
    És biztatással vedd, amit hozunk,
    Kik lelkes hittel, ifjú akarattal
    Művészetünk oltárán áldozunk.

    Még fiatal e gárda, ó de nékünk
    A fiatalság ritka, drága kincs,
    Mely beragyogja minden küzködésünk
    S a rögös útra rózsát áldva hint.

    Lehet, hogy gyenge néha még a hangunk,
    Lehet, hogy léptünk még bizonytalan,
    De indulunk: a szépet, jót akarjuk
    S érezzük, hogy hitünknek szárnya van!

    S ha egy akad köztünk, ki a dicsőség
    Fénylő egébe fölszáll, már elég;
    Mi többiek majd, ó kedves Közönség,
    Küzdünk tovább, míg szent tüzünk elég.

    Mert érted játszunk és érted csatázunk,
    Boldog magyarság, mely nem volt, de lesz,
    Ha tetszik néked a mi áldozásunk,
    Kedves Közönség, tapsolj és szeress!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A színpad délután

    Királyi trón, mellette koldusbot,
    A bot virágos és a trón kopott.
    Az előtérben méla palota,
    A balfenéken vérpad, kaloda.

    Fönn a magasban függőkert virul,
    Merengő tenger látszik messzi, túl.
    Oly néma minden, mint a temetők,
    Föltámadásra várnak csendben ők.

    Mert jő az est, a csillár fölragyog,
    Kigyúlnak a rivalda csillagok,
    Fanfárok zengnek és üstdob recseg:
    Tragédiába indul a sereg,
    A taps viharja mennydörög, robog…
    …Most kávéházban még az aktorok.

    Forrás: MEK