Egy régesrégi operettben
Egy kis színésznőt megszerettem.
Játszott a távol rokokóban,
Szívemmel is játszott valóban.
Nekem oly szent volt ez a játék;
Az irigy sorstól bús ajándék.
Lelkembe villant szőkesége…
De a játéknak vége, vége.
Egy melódia él szívemben,
De a szövegét elfeledtem.
Fáradt, unott, szomorú néző,
Tudom már: minden nő színésznő!
Forrás: MEK
(fordította: Rónay György)
Nos, hát mit tegyek? Tán pártfogót keressek valahol,
Hogy kapzsi szájjal rátapadva jól,
Mint élőfához a kúszó növény:
Nap-nap után zsírját kiszívjam én,
S ne ön-erőmből menjek föl, de gazság
Segítsen és kapaszkodó ravaszság?
Nem, köszönöm! — Vagy a piacra álljak
S a bankároknak verset dedikáljak,
Mint annyi más? Ugrándozzak vígan
Miniszterek előszobáiban,
Nevettetvén Ő excellenciáját,
Amíg fanyar mosolyra vonja száját?
Talán beteggé dőzsöljem magam?
Bókoljak, míg megfájdul a nyakam
És piszkos lesz a térdem? Szép szemet
Vágván örökké, a gerincemet
Puhítsam folyvást? Símogassak kecskét
A jobb kezemmel s káposztafejecskét
Öntözzek a balommal? — Köszönöm!
Dicsérjek mást, mert bőven visszajön
A másra szórt hízelgés? Legyek, gőggel tele,
Egy ici-pici körnek apró nagy embere?
Ha nincs elöl hely, surranjak be hátul?
Hajózzam a ritornell tengerén,
S kapjon szelet vitorlám, a szerény,
Ájuldozó agg hölgyek sóhajátul?
Nem, köszönöm! — A könyvárust fizessem,
Hogy verskötetkém kinyomatni tessen?
Nem, köszönöm! — Avagy tán holmi vad
Korhely buták közt, kik zsinatjukat
Csapszékben tartják, én legyek a pápa?
Nem, köszönöm! — Egyetlen gyönge, kába
Szonettel menjek tányérozni hírt?
Talentumot ne lássak soha másban,
Csak a hülyékben? Égjek forró lázban,
Hogy rólam Iksz vagy Ypszilon mit írt?
Számítsak, féljek, kunyoráljak, sírjak,
És ahelyett, hogy egy jó verset írjak,
Menjek vizitbe mélán, hogy egypár ostoba
Esetleg rám szavazzon? Nem, nem, nem, nem, soha!
Más kell nekem?… A hegy-völgy, a vadon,
Ahol bolyongok vígan, szabadon!
Édes magány, ahol kedvemre élek,
Dalolgatok, ábrándozom, remélek…
Fejembe vágva tollas süvegem
Kalandozom, ha úgy tetszik nekem…
Egy semmiségért véres harcra szállok,
Verekszem érte, vagy — verset csinálok!
Fantáziám a holdban egyet fordul,
És könyvet írok róla, semmi másért,
Csak a bolondos, kedves utazásért!
Azt írom csak, ami szívemből csordul,
És így szólok magamhoz: Légy szerény!
Elégedjél meg a gyümölccsel, fával,
Magad ültette rózsa illatával,
Mely ott lebeg kis kertecskéd terén!
Ha van nagy ritkán diadalban részem,
Azt én vívtam ki, az enyém egészen,
Cézárnak abból mitsem adok át,
És büszkén hordom tettem tudatát!
Egy szóval: csúszó inda-szerepet
Nem vállalok halálomig!… Lehet:
Tölgy nem vagyok, nincs bükk-természetem,
De egyedül növök, ha már magasra nem!
(Freskók és stukkók egy vidám színházba)
Ó tavaszi játszadozás
a partokon, a réteken!
Szerelmet hajszol a legény,
lányban szunnyad a szerelem.
Ó röpke labda, lenge tánc,
a tavasz gyilkos bársonyán
rosszul alszik a szerelem,
mocorog, ébredni kíván.
Lányban szunnyad a szerelem,
gomolygó hajfürtjeiben
melyekről pattogzik a fény
ahogy üllőn parázs terem,
ravasz varázs-lepleiben
miket cifrára fest a fény;
álomi tarkaság a lány,
mögötte árnyék a legény.
Lányban szunnyad a szerelem,
szénserpenyő-szemeiben
hol felgyúl és kihúny a tűz
de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hol a toll-bábú üldögél,
hol a halál bilincse van.
Magányos éjek tőrei,
vér-erek dörgő dobjai,
két külön tűzvész kanyarog,
egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé
kígyózik, mint a gyűlölet,
s az ősökkel telt temető
susogva bíztat, integet.
Ó a hináros férfi-szem,
ó a homályos nő-sikoly,
mikor tavasz indái közt
két test először összeforr,
ott a fehér kút angyala
vonaglik, meghal csöndesen,
s jövendő koporsók hada
nyüzsög sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej,
övé lesz konyha, kamara,
cukorral, dísszel telt fenyő,
fosztja férj, gyermek, unoka.
Lányban dereng az éjszaka
minden hulláma, csillaga,
csípője urna-íve közt
a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad,
egyetlen cérnaszál-hídon —
és a híd mindig leszakad!
Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad,
és nem lehet, és nem szabad!
Játszótársam s hű követőm fatetőn, kerítésen,
mindent tűrő, néha dühös, de soká sose durcás,
víg ragyogószemű gömböc — hirtelen átalakult és
fényes karcsú sudárrá nőtt, nézték mosolyogva,
s másra ha visszakacsintott, majdnem az ördög evett meg:
ő gyönyörű nagylány, én kócos hajú vad siheder csak.
Kószáltunk, veszekedtünk, összehajolva tanultunk,
mint azelőtt; mégis valahogy más nap lobogott ránk,
másképpen dulakodtam hullámzó derekával,
fű-szagú szőke haját másképp szimatoltam; akárha
áramütést szikrázna feszes, sima bőre, az ujjam
szinte bizsergett, hajló rejtekeit simogatva.
S ő testvéries egyszerűséggel hagyta: halásszak
száz kicsi rejtelmére, mi felcsillan meg elillan,
míg eredendő gyengéd ősanya-gonddal ügyelt rám
ócska cipőmadzagtól sapka lyukas tetejéig,
elnyelt, mintha a kisbárány falná föl a farkast,
tündöklő rabságba vetett, hálásan imádtam;
vagy húztam-nyúztam: mindent szabad, úgyse haragszik.
Kék tavasz-estén, elmerülő Nap s élesedő Hold
őrváltásakor összefonódó tarka sugárban
birkóztunk, leterítettem kazalon, puha szénán,
arcom az arcán, küzdő gyors szuszogása fülemben,
kúposodó, ruganyos kebelére feszítve a mellem,
lágy hasa, izmos combja, meleg lágyéka alattam
elnyújtózva hanyatt; csúfolt, kacagott, nem ijedt meg:
„Mondd, mit akarsz? tüzet oltsak? még ahhoz te gyerek vagy.”
„Hát ne szoríts le! Babát sajtolsz ki belőlem azonnal,
és a tied lesz, füstszemű mint te, aranyhajú mint én,
szalma közé rejtjük, s kiszökünk hozzá a sötétben,
öltöztetni, etetni… Eressz, ne bubolj, te kakaska,
mert megcsípdes a jércéd!” Fickándozva a szénán,
karral, röpke bokával, széttárt térddel ölelt át,
fojtogatón tekerődzött, csókolt záporesőként,
elsüllyedtem az örjöngésbe, kazalba, leányba,
s gyík-fürgén siklott ki alólam: „Mégse való ez –
mint a rigók a sövényben. Nem leszek én feleséged,
szűz maradok száz évig, az ujjam közt liliomszál.
Bántottál?” „Te vacak, gyere mellém, semmi se történt.”
„És ha, no, történt! Hogyha szüzességemre fogad fáj,
hozzád vágom, mint a lyukas pénzt, légy vele boldog!
Többet is elveszítettem: az ép eszemet. Te vigyázol
lányságomra, nem énrám; hozzá tartozom én is!”
Anyja kiáltott: „Hol vagytok, gyerekek? Vacsorázni!”
Erre kibújtunk, mint két ördög a szecska-pokolból,
mégis az anyja szemet hunyt, nem szólt; benn a szobában
hozta a gőzölgő vacsorát: „Nesztek, ti zsiványok,
elfogytok, ha nem esztek bőven, két libatolvaj!”
Később – tán kikapott a gyerek? – zokogott a sarokban,
engesztelni akartam, s végigmért gyűlölettel,
kérdtem, szót se felelt. Csak az ifjú, csinos mama hívott,
megsimogatta fejem: „Most menj haza. Morcos a hölgyed,
holnapig újra kibékül. S eztán jó, ha vigyázol,
meg ne kapard a csikót: rúg!” – Más házban, külön ágyban,
éjszaka, ébren, csillagok és vad szívdobogás közt;
és másnap folytattuk a jótanulást, kusza sétát,
nő-titkot, kamasz-ámulatot, bőséges ebédet,
váratlan kitörő lány-sírást, zsenge szerelmet.
Ámor mondja: – Boldogok az összekulcsolódó szeretők:
úgy kapnak, hogy adnak, s úgy adnak, hogy kapnak;
adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni,
sem adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek
és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen szomjukban
tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják
a kielégülést, aki éppúgy szomjazik. Dulakodnak, sírnak,
haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség,
haragjuk szerelem. Boldog, aki az élet minden állapotában
ugyanúgy küzd, sért, haragszik, mint az első egyesülésben:
folyton a bizalom perceit éli, az ős-örök Aranykort –
mondja Ámor.
Ámor mondja: – Engesztelő máglyatűz minden bántalomért
és bánatért: ez a két szeretőnek rohama egymás ellen,
valamennyi gátat áttörve; csak egy lassítja:
akaratlan kímélet a másik iránt, ő maga sem tud róla.
De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől,
pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad,
és mégsem egy: nem marad más feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat,
fátyolvékony, mégis páncél-erős határ mindörökre;
titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb.
Ez a pillanatnyi megingás, parányi késlekedés veti borúba,
viszályba és szenvedésbe a világot;
mégis nélküle a szerelem mindent rögtön elhamvasztana –
tüzet az érzéketlen porszem se bírná.
Mondja Ámor.
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dűlt, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyű keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantású kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhajú szűz,
most szepegett: „Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!”
Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért, hogy
hab-remegése fölé már bika-súly nehezül,
inkább karmolt és harapott, s csókkal borítottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csípőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: „Csúnya te! jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj.”
Simogatott szelíden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?”
Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót.”
Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! várj kicsit, édes:
gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem.”
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyű rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szertevetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben
lány s fiú egy-testté, kétfejű ősi alak.
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserépfigurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új, idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylú tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: „Jobb neked így, te betyár?”
Kértem súgva: „Bocsáss meg!” Hátravetette fejét és
kék szeme rámragyogott cinkosan és kacagón.
Hirtelenül felhördül a vén falióra, csörömpöl,
mintha marék szeget ejtene szét a sarokban; utána
csend szalad össze a hűvös, függönyös-árnyú szobában,
míg odakinn az esőtlen nyár vörösíti a kertet.
Díványon heverészve a borzas vad kamasz úrfi
szép nevelőnőjét simogatja, hanyatt dől ölében,
álmos pillantással a nagylány-arcba tekint föl
s az leragyog rá holdsugaras-gyengéden, anyásan:
„Pólyababám, szuszogó csöppségem, kisfiam! az vagy?”
Rámordul a suhanc: „Áruld el, arany kazal, édes
jószagú szőke takarmány: mért gondolsz te kölyöknek?”
Ő kacag: „Annak örülj, te szamár, ujjadra csavarhatsz,
aztán majd ha nagyobb lészel, nem fekhetsz az ölemben
kiskutya-módra, se csókot nem kapsz, jobb ha vigyázunk,
jó szüleid megtudják és kiröpítenek engem,
buksi, magadra maradsz.” „Ne ijedj meg, hallgat a férfi.”
Új kacaj: „Ezt a titoktartó férfit bekapom! hamm:
volt-nincs!” Cipp-cupp fergeteget zúdít a gyerekre,
míg az a karjai közt rugdal: „Csókod megalázó
lágy puszi, mint egy pólyababának.” „Mílyet akarnál?”
„Lassút, csiklandós-harapósat, benne piros kis
kígyó csúszkál.” „Mennyit tudsz te, biz én nem is értem.”
„Megmutatom: hajtsd rám fejedet, Vica, tedd ide szádat.”
„Jaj Gyuri megfojtasz!” „Rossz volt?” „Dehogy, ennivaló vagy,
csak már túllépünk a határon: azért vagyok itt, hogy
nyelvekre s tudományra tanítsalak, és nem a tiltott
alma-tudásra. Elég volt, mingyárt kezdjük a leckét.”
Féltve helyét, szorosabban túrja fejét a leányba,
forró öl, ruganyos comb, lágy has rejti az arcát,
domboruló, feszes emlők közt felpillog a szemre:
két sugaras kékségen s szíve az úrfira árad
mandula-szemhéjból, huncut pillák sűrűjéből;
gömbölyded cica-orr és rózsás, tejhabos orcák,
lázpiros apró száj, pici fül, mely a szőke sörényben
lappang, tündöklő zuhatagban. Dünnyög a fickó:
„Hogy bírsz ekkora bájt két talpacskán fuvarozni?
Nem szégyelled a szépséged? hisz akárki, ha meglát,
rögtön a rámádból kikotorna.” „De Gyurka!” „Nem így van?”
„Erről nem tehetek.” „Hogy mersz járkálni az utcán,
megbolygatni akárki nyugalmát? Egy bika rádnéz,
feldöf! vagy kocsi áll meg s ellopnak!” „Sose félek,
van nekem egy hős udvarlóm, megvéd a bikától
és a betyároktól: na, tudod ki?” S a karcsú finom kéz
szórakozottan lejt a gyerek-lábszár üde bőrén,
hajladozó, ügyes ujjak, holdsarlós fejű kígyók
lelnek vékony, vérvörös ívre: tövis-kaparásra.
„Hol másztál, te majom? Várj, megkenem.” Egy mutatóujj
óvatosan simogatja sebét, kanyarogva továbbfut
combja közé: ott már a rövid nadrág feszülése
hódol a női varázsnak, emelt fejjel, katonásan.
Erre a szép őrjárat megtorpan, hazaröppen.
Mindkettő hallgat kipirultan. Az ifjú tanárnő
fényes fürtjei közt töpreng: — Én rontlak el, édes?
Kis bütyök, ágaskodsz, csordultig tűzzel irántam,
hát nem félsz, kan-egér, hogy fölfal a macska? De bírnám
térdem kapcsa közé csomagolni az ifjurat! ó, hogy
bámulnál bari-szemmel a vágóhídon, imádott
szép szelíd istennőd kimeresztett karmai árnyán,
pusztító forró viharomban, meztelenül tárt
sok titkomba temetve! No, nem foglak kirabolni.
Csak szédíts boci-pillákkal könyörögve, barátom,
átlátok rajtad. — S Gyuri méláz: — Combod a párnám,
közte a furcsa boszorkányüst, hol a kisbaba készül,
átsüt a szoknyádon: tudom, abba merítik a rücskös
üsthabarót a nagyok, kedvenc párnámba lövellnek
undok taknyot, akár rózsára csigák. Tegyem én is? –
Kúszik a mellre, s a nyáriruhás nagylány sima karján
siklik az ajka s a gömbölyű vállba harap. „Gyuri, ez fáj!”
„Van már itt régibb csúnya kék folt.” Elpirul Éva
és emlékezik: — Ott ragadott meg a szörnyű szakállas
tegnapelőtt, s röhögött, én sírtam, forrva dühömben:
tűrje szegény fizetett nevelőnő, senki cselédlány. –
„Szekrény sarka nyomott meg…” Nyakba fogódzik a lurkó,
dönti hanyatt a kisanyját, ráhasal, összefonódnak.
Éva susog: „Bőrödbe se férsz már? bolygat a véred?
Mit tegyek én veled, őzike? Megbánod, Gyuri, baj lesz.”
Reszket a kisfiú: „Vallj őszintén: már te csináltad?”
„Ezt nem kérdi a férfi a nőtől. Hogyha kíváncsi,
megpróbálja: a hölgyike hagyja-e?” „Éva, te hagynád?”
„Majd ha nagyobb lészel.” „Azt hittem, tündér-liliom vagy,
álomi szépséged sose adnád durva dologra.”
„Hát mit akarsz, mit ölelgetsz?” „És nem fáj az a nőnek?”
„Hogyha szeret s szeretik, nem fáj.” „Nagyon élvezed, Éva?”
„Fogd be a szád, ördögfülü, hadd babráljon az ujjam
boglyas barna hajadban. Dugd ide gaz pofikádat,
szikra-szemet, meszelő szempillát: add csak, cseréljünk…
Csak fiúnak lehet ennyire lányosan-angyali képe,
mintha zománcból volna; maholnap serked a bajszod,
sért a szakállad, s vége. De máris ritka pimasz vagy.
Kérlek, sós-zsák, szállj le hasamról, vagy legurítlak.”
Tört szeme sírósan-nevetősen nézi neveltjét,
félti saját vágyától; most nem ijeszti a botrány
és kidobás: de remeg, hogy örökre olyat rabol el, mit
vissza nem adhat. „Lázas vagy, Vica, éget a bőröd.”
Ő leborul, zokog: „Ezt te nem érted! Hagyj egyedül, menj!
Nem volt senkim a föld kerekén, melléd idevettek,
kényeztetlek, mint esze-nincs kotlós a csibéjét,
majd bűnhődöm is érte… „Ne bőgj, anyatigris, enyém vagy.”
Férfi-fölénnyel, felmérőn végigtapogatja,
fejjel lendül a szoknya alá; zárt térd löki vissza:
„Jaj de piszok vagy, mint egy felnőtt! Kedves okos kis
pajtásom hova lett? eltűnt, én megkeresem most,
itthagylak, megyek.” „Üss szájon, de maradj.” „Nesze mocskos.”
„Úgy szeretem pofonod! repülő puha könnyű kezed van.”
„Kaphatsz még, ha komiszkodsz.” „Adj csókot.” „Kifogyott, nincs.”
„Nem baj, majd adok én. Légy szállt a füledre, hiába
bújsz tenyeredbe, kisasszony, egész dongó-sereg ott ül
álladon és nyakadon. Ne vihogj!” De a nő alig érti,
másra figyel: lelkében vén banya hangja rikácsol:
— Bestia, szajha, utolsó! ezt a szegény nyomorultat
fölpiszkáltad s cserbehagyod, forduljon a hájas
trampli mosónéhoz, ványadt köhögő szobalányhoz,
vagy könyörüljön rajt egy harcias éjjeli lepke!
Most már törlőrongya legyél, vagy megbetegíted,
aztán bármi csapás ér, szenvedd el: te okoztad. –
Elködösül a világ a szemében. Fogja az úrfit,
meghömpölygeti, rázuhanó testtel beborítja,
gyűri a lába közé: „Jaj pólyababám, ne utálj meg!”
S bimbók közt leszorítva, folyondárral lenyügözve
fekszik az ifjú hanyatt a leány eleven lugasában,
megszédülten, ijedten; s Éva nem engedi el már,
földanyaként, ki szívéből szül fiat és vele alszik,
elnyeli síkosan és szorosan gyűrűző melegébe,
fürtjei csiklandozzák, hullámozva-lökődve
őrli tapadt öle, könnyű tompora, hinta-csípője.
Lát a fiú dúlt, izzadt, fulladozó, idegen nőt,
lát a leány megszeppent, s elpityerült gyerek-ajkat,
édeni létben holtrasebezve kiáltana; csak néz,
összecsapó hullámokon ingó, tágrameredt szem.
Édes bogyót, csörgő húsú gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok, gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók,
és ti álmodtok illatos fűvel bélelt lepedőn,
holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitokat,
s alvó arcotok fölött megcsókolom a levegőt,
és tenger ragyog szívemben.
Forrás: Weöres Sándor – Tűzkút (1964), MEK, Új Írás (1964/2.)
