Címke: szív

  • Szép Ernő: FALIÓRA

    A szótalan szoba lakója
    Egyszer csak fölpillant a falra,
    Meghallja és csak hallja, hallja
    Hogy ketyeg fönn a falióra.

    Így vagyok én az én szívemmel,
    Gondolkozás közt elalélva
    Nagy-nagy csöndben meghallom néha,
    Hogy a szívem ver, a szívem ver.

    És bágyadozva és ijedten
    Figyelek a lankadt verésre:
    De rég nem vettem szívem észre,
    De rég találkoztunk mi ketten.

    Mint hegedű a rázárt tokban:
    Szól szívem, szól, oly távol innen.
    Túl kabáton, mellényen, ingen
    A szívem szól, mélyen, titokban.

    Egy gyáva kis fiú sír benne,
    Ki a felnőttek közzé tévedt,
    És gondok, nők, elzüllött évek
    Idegenéből hazamenne.

    Egy ájúlt perc, míg a szívem ver,
    Mintha nem élnék, nem én volnék,
    A népek közt nem én loholnék
    Erre-arra néma szívemmel.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)

  • Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

    Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
    számuk sincsen, – utolértek bűneim,
    amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
    a fejem hajszálainál, – és a
    szívem is elhagyott engem.

    (Zsoltárok könyve 40,13)

    Ez a legnagyobb bűn.
    Ez a legszörnyűbb büntetés.
    S a legnagyobb nyomorúság is ez:
    Elhagyott engem az én szívem is.

    Ülök a puszta-homok közepén,
    Csügged nehéz fejem.
    Ülök, akár a kő,
    Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
    Tapogatom magam.
    Vad-idegenül kutat a kezem
    A hely körül,
    Hol a szívemnek lenni kellene.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Őszökkel, tavaszokkal,
    Bűnökkel, bajokkal,
    Vándormadarakkal.
    Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
    Nem tudom, hogyan,
    Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
    Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
    Hagyott el engem az én szívem is.

    Még néha énekelnék.
    Egyszercsak a dal torkomon akad,
    Elfagy, kihűl,
    Nem érzem szívemet a dal alatt.
    Szólnék néha egy simogató szót,
    Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
    Vigasztalót.
    Kimondom: koppan,
    Érctelenül, csináltan, hidegen:
    Nem szűrhettem által a szívemen.

    Magamhoz vonnék néha valakit
    Közel, közel,
    Közel hozzám a félelmes magányba.
    De szegett szárnyként visszahull a két kar,
    És visszahull a nagy ölelés vágya,
    A kitárt karok félszeg ritmusát
    Nem a szív dirigálja.

    Indul a kezem irgalomra is,
    De nem dobban a mozdulatban semmi,
    Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
    Zeng a köszönet: „Ezerannyit adjon…” –
    Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

    És imára is kulcsolom kezem,
    Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
    Szárazon adom Istennek magam,
    Hátha reám bocsátja harmatát,
    És kinyílik a kőből egy virág.

    Mert bajok vettek engemet körül,
    És a bajoknak szere-száma nincsen,
    És utolértek az én bűneim,
    És bűneim beláthatatlanok,
    Hajszálaimmal el nem hullanak,
    S elhagyott engem az én szívem is.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
    Gyilkos órák, rabló pillanatok,
    Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
    Hová vittétek az én szívemet?
    Hozzátok vissza az én szívemet, –
    Szeretni akarok.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Megfagy a szív, ha nem szeret

    Megfagy a szív, ha nem szeret;
    És ha szeret, megég.
    Ez és az baj. E két baj közt
    Melyik jobb?… tudj’ az ég!

    Pest, 1846. június–augusztus

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Ch. Bovie: A lányok szíve

    fordította Babits Mihály

    Nézd, nézd e sok kacagó ifjú lánykát!
    mint rózsa szirma, frissek, édesek:
    ártatlanul mohó szemedbe tárják
    azt, amit Boufflers „szív”-nek nevezett.

    E kis szívet csiszolja majd az élet
    drágakővé a dús csipkék alatt;
    ma még csak álom, isteni ígéret,
    vázlatos kép és hamvas árnyalat.

    A szív nő; tizenhat éves korára
    spleen fogja el: minden nap oly sivár!
    Virág lesz, mely még ki se nyílt, de már a
    szakértő kertész gondjaira vár;

    a szerelem illatos csókra, bársony
    levélkékkel bolyhozva könnyedén;
    láb-nem-taposta szűzi út; csodás hon;
    ovális kagyló; drága gyöngyedény.

    Mikor húsz éves: a Vénus-ligetnek
    mélyébe, hol szent oltártűz lobog,
    hosszú sorban s alázattal sietnek
    áldozni ifjú s vén zarándokok;

    sivatag, melybe ég szórja a mannát;
    mélyút, mit játszva tört át Cupido;
    boldog börtön, mely üdvözíti rabját;
    varázsos éden; bíborpartú tó.

    De mikor harminc: lángoló barázda,
    lüktetve izzó láva önti el;
    embervért szomjazó tigris: garázda
    kedve örök orgiát ünnepel;

    szomj, melynek csöndesülni nincs hatalma;
    kígyó, melynek ölelése halál;
    Éva anyánk s a bűnbűvölte alma;
    varázskapu, mely mindig nyitva áll.

    S mikor negyven: könnyezni kezd az árva
    s a nagy magányba buját sírja szét;
    szent rejtekét készségesen kitárja,
    hogy elfogjon egy-egy naiv lepét;

    bolondos agg, ifjúvá cicomázva,
    sürög-forog és udvarol szegény;
    – de kinek kell az eltört ócska váza,
    az elfelejtett, régi, rossz regény?

    És mire ötven: nagy fekete flastrom;
    mint kerékvágás, száraz és öreg;
    ráncosképű apáca, ki a klastrom
    számára alamizsnát gyűjtöget.

    Újabb tíz év: és kongó, szörnyű kórház;
    beomlott kút; kihűlt, üres kohó;
    nyűtt bugyelláris; padlásra dobott váz;
    használhatatlan, vén egérfogó.

    Az idő száll: hetven… nyolcvan… Nem izgat s
    nem is izgul e dohos pergament;
    ezernyi ránca ezer furcsa kriksz-kraksz
    s nincs oly tudós, ki tudná: mit jelent;

    kopott cafrang; rozsdás lom; ráakadván
    bosszúsan rúg egy görbét rajt a láb;
    penészes, málló, ókori maradvány,
    mely csak a múzeumban él tovább.

    – Nézd: a harasztban, foszfortűzű színfolt,
    száz fénybogár ég minden éjszaka;
    a temetőn kék-sárga lánggal imbolyg
    a lidércfények ikercsillaga! –:

    hiszem, hogy él és vándorol a lélek
    s a halállal a szív nem tűnik el:
    minden szív páros lidérclángra ébred
    s a horpadt sírok ormán táncra kel!

  • Voltaire: Felelet a „Szív” című versre

    fordította Babits Mihály

    Bizonyos hölgy, nemes,
    művelt és szellemes
    így szólt, olvasva a szívről írt kicsi mívet:

    »Ez ám a jó író! Látszik, hogy szereti
    a jót, hogy szereti a szívet
    és jó nagy szíve van neki.

    Lejárt már tavaszom, elhullatám virágom,
    de még szívemhez szól a szív,
    noha jól érzem én, ha hódoló barátom
    kicsiny szívemnek, szivecskémnek hív,
    túlságosan megtisztel engem,
    mert szívem már túlnőtt ezen.

    (Óh jaj, halandók, mért nincs semmi rendben
    e földön? Mért oly ellentétesen
    van itt elosztva nagyság és kicsinység?
    Úgy volna minden a szívem szerint,
    és a szívek körül semmi baj, semmi inség,
    hogyha egymáshoz volna mérve mind.)

    Nemes lovag! a szív a fő! csak azt kövessed,
    s szíveket ostromol lelkes orációd,
    s szíveket hódít meg a versed,
    ha szíved adja rá az inspirációt.«

    V