Megszaggatom bírói köntösöm,
A székem itthagyom, megyek haza,
Talán igaza van mindenkinek, –
És talán senkinek sincs igaza.
Mit tudom én!
Előttem összefolynak feketén
A törvénytáblán a vésett betűk.
Torkom szorul, ajkamon érzek
Valami mondhatatlan keserűt.
A pillantásom éle úgy kicsorbult!
Én nem tudok már igazságot tenni,
Adjatok inkább egy remete-cellát,
Hagyjatok inkább a vadonba menni.
Szívembe néznék, – de a szívem reszket,
Hogy döntsön, mikor magába’ se biztos?
S úgy hordja tisztét, mint kínos keresztet…
Hozzám ne jertek, s ne kérdezzetek!
Ítéletet ne kelljen mondanom,
Itt hagyom nektek üres székemet –
Én – hadd tűnődjem a csillagokon.
Vonja lelkemet aranyba az ősz,
Ki helyembe ül, boldogabb legyen,
S boldogabb legyen, aki megelőz.
Bukkanjon rá a nagy egy-igazságra,
S ha nem bukkant rá – legalább ne tudja,
Csak tudjon hinni, hinni – önmagába’!
Nekem úgy fáj a sok-sok szakadék,
Az ellentétek iszonyú világa
Úgy fáj, hogy minden lélek más és más,
Úgy gyötör ez a sötét látomás,
És a tudat, hogy oly messze az ég.
Feloldanám egy nagy harmóniába:
Ami itt disszonáns hang, s töredék.
Feloldanám egy nagy, nyugodt Egészbe.
De ez a béke talán a halál, –
S a föld talán csak így érhet az égbe.
Forrás: Lélektől lélekig
