Vakulok. Nem látom már a szomszéd ház
piros tetőjét, sem tujáim kékes
zöldjét, csak a nagy fehér kéményt tudom
feltámasztani, hogyha hosszan nézek.
A könyveknek még a címlapja is eltűnt,
asztalt hagytak nékem, semmi mást.
Hamarost az is kicsúszik alólam,
csak mankóm végén érzem a nyomást.
Ma délben homlokom magasságában
feltűnt a Michelangelo színezte
ismert fekvő Úristen, s vele szembe
Ádám mezítlen, napsütötte teste.
Bolyongtam, de azért tudom: hiába,
nem vagyok többé dolgaim ura.
Butulok és ujjam közül kicsúszik
vendéglátóm kincse: a kultúra.
Marad hát, ahol nem maradandó
semmi a földön, csak a jóbarátok,
úgy örülök, mikor házamba jönnek,
hogy azt képzelem, sokkal többet látok.
Szégyenkezem. Mert ők a kor hullámán
úsznak, s hozzák az izgalmast s az újat,
én csupán régi dolgokat cibálok,
és szólok arról, mit mindnyájan unnak.
Fiatal feleségem gyakran elkap
és vadul csókol. Ajka lányos bőre
remek. Én visszacsókolnám, de félek,
hogy kiszívom az életet belőle.
Forrás: internetes gyűjtés
