A Hűség-díjas Szokolay Sándornak, a leghűségesebb város polgárának
Hajnali szép dallamba zárt,
szívnyi szelencébe csukott,
föld mélyébe titkon rejtett,
oszthatatlan közös kincsünk.
Hogyha elvész, nemzet vész el,
s hangtalanná foszlik minden,
még a sírás szabadságát
is tagadják… azt kell hinnem,
amit látnak vak szemekkel,
honnan a könny előgördül.
Mért titkolja ez az ország,
gyász vagy remény van-e fölül?
Jó volna, ha véget érne
egyszer ez a szörnyű álság,
s jönnének bátor fiai
hűségükkel, hogy megváltsák!
Árva dallam… lányka-hangon
s belénk költözik a lélek,
déli harang brongásával
szól a kórus: élek, élek!
Fűszál hegyéről a harmat
gyöngyét ajánlja az Égnek,
mekkora kincs, mikor ének
üzenhet a Mindenségnek!
(Írtam a 2000. év első napjaiban)
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
