Címke: Szondi György

  • Arany János: Szondi két apródja

    Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
    Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
    Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
    Tetején lobogós hadi kopja.

    Két ifiu térdel, kezökben a lant,
    A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
    Zsibongva hadával a völgyben alant
    Ali győzelem-ünnepet űlet.

    “Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
    Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
    Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
    Odaillőt egy huri nyakra!”

    “Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
    Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
    Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
    És pengeti, pengeti, sírván.”

    …S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
    Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
    Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
    Meg nem marad itt anyaszülte.

    “Szép úrfiak! immár e puszta halom,
    E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
    Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
    Odalenn vár mézizü sörbet. -“

    Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
    Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
    Jézusa kezében kész a kegyelem:
    Egyenest oda fog folyamodni.

    “Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
    Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
    Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…
    Ali győzelem-ünnepe van ma!”

    Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
    És pattog a bomba, és röpked a gránát;
    Minden tüzes ördög népet, falat ont:
    Töri Drégel sziklai várát.

    “Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
    Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
    Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold:
    Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

    A vár piacára ezüstüt, aranyt,
    Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
    Harcos paripái nyihognak alant:
    Szügyeikben tőrt keze forgat.

    “Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett!
    Zászlós kopiával hős Ali temette;
    Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset -;
    Zengjétek Alit ma helyette!”

    Két dalnoka is volt, két árva fiú:
    Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
    Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
    Vele halni meg, ócska ruhába’!

    “S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
    Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
    Sátrában alusztok, a széltül is ó:
    Fiaim, hozzá köt a hála!”

    Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
    Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
    Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
    Kelevéze ragyog vala balján.

    “Rusztem maga volt ő!… s hogy harcola még,
    Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
    Én láttam e harcot!… Azonban elég:
    Ali majd haragunni fog érte.”

    Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
    Kő módra befolyván a hegy menedékét:
    Ő álla halála vérmosta fokán,
    Diadallal várta be végét.

    “Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
    Dícséretiből az otromba gyaurnak?
    Eb a hite kölykei! vesszeje vár
    És börtöne kész Ali úrnak.”

    Apadjon el a szem, mely célba vevé,
    Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
    Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
    Ki miatt lőn ily kora veszte!