https://verskucko.com

Címke: szonett

  • Sárhelyi Erika: Szonett a szerelemért

    Néha feledem, hogy időnk véges,
    hogy szeretni itt a földön van jussom.
    Míg ver szívem, míg érezni képes,
    míg szép szívedbe magamat rajzolom,
    míg tegnapom igaz holnapra ébred,
    s hinni tanul bennem a kétkedés,
    míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
    s mosolyod örökre elmémbe vés,
    addig tudom, hiába nem éltem,
    s lelket sem koloncnak adott az ég,
    nem baj, ha a vég korán jön értem,
    csak téged engedjen szeretni még.
    Futnak a napok, s vele az évek,
    most kell szeretnünk, nincs másik élet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pablo Neruda – Száz szerelmes szonett [9]

    Mikor a hab zuhogva a makacs kőre zúdul,
    nagy rózsáját a ragyogás kibontja,
    egyetlen fürtté válik a tenger láthatára,
    egyetlen csepp kék sóvá, mely aláhull.

    Ó, tajték közt kinyíló magnólia, te fénylő,
    mágneses utazó, kinek holta virágzik,
    ki mindig újra vagy, és mindig újra nem vagy,
    elrongyolt só, a tenger szikrázó áradása.

    Te meg én, mi, szerelmem, nem törjük meg a csendet,
    míg örök szobrait összezúzza a tenger,
    s a dühöngő fehérség nagy tornyait ledönti,

    mert a végnélküli föveny s a csapkodó víz
    e sűrű, láthatatlan mintájú szövetében
    mi őrizzük az űzött, egyetlen gyöngédséget.

    Forrás: Lélektől lélekig
    Fordította: Somlyó György

  • Juhász Gyula – Az élet szonettje

    …És minden alkony opálosan éled
    És minden hajnal szőkén rámkacag
    És mindig forrnak vágyak és nyarak,
    Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!

    És mindig küldesz új bánatokat
    És új reményt is, ami dalra méltó
    És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
    Balzsamot adnak nékem s titkokat.

    És nem fáradok el téged szeretni
    S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
    Naponta vággyal járulok elébed

    S bár mindig közelebb a szürke semmi,
    Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,
    Úgy érzem, gazdag voltam benned én.

    Forrás: Lélektől lélekig

    J

  • Gámentzy Eduárd – Vallomás

    Gyenge voltam, s úgy zuhantam a földre,
    Mint házfaláról hulló vakolat.
    És ott maradtam összetört tagokkal,
    A megfakult cseréptetők alatt.

    Belém rúgtak, tapostak rajtam, fáztam.
    És vártam! – Egyre vártam, hogy segíts!
    S te nem hallottál mikor kiabáltam!
    Százszor, ezerszer, újból és megint!

    De én sem hallottam meg suttogásod!
    Kérő-könyörgő szelíd hangodat.
    Nem érezhettem gyengéd érintésed,
    S megöltem lassan minden álmodat…

    S a szégyen és a bánat egyre hajtott,
    Lettem hazátlan gyilkos, vad fegyenc.
    Egyszerre bíró, áldozat és hóhér.
    – Szívedből messze űzött… idegen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare – 116. szonett

    (Arany János fordítása)

    Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
    Ne hidd! A szerelem nem szerelem,
    Mit változás valaha megváltoztat,
    A mely a hűtelenhez hűtelen.

    Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
    Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
    Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
    Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.

    A szerelem nem rabja az időnek,
    Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
    Múló hatalmát mégsem érzi ő meg,
    Mert az ítélet-nap sem éli túl.

    Ha áltan ez, s rajtam annak tűn ki:
    Sohsem írtam, sohsem szeretett senki!

    Forrás: Arcanum – Shakespeare szonettek, Arany János fordítása

  • Szabó Magda – Szonett

    Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
    és felrettentik lombjukon a csöndet,
    a síró felhők halkan rádköszönnek,
    fürge csikók zablájukat kioldják.

    Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
    a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
    minden vízen feszülnek a vitorlák,
    torony körül vad csillagok keringnek.

    Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
    álmos virágok kelyhüket kitátják,
    az érhetetlen égből gyöngy pereg,

    a napraforgók szirmuk fényre tárják,
    az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
    lábadhoz ejti arcát s szendereg.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szonett

    Feküdt az erdő őszült avarán.
    Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
    És jött az álom rózsaszín ködében,
    Fátyolos arccal, jött a kék leány.

    „Ez a Boldogság!” – kacagott szegény,
    S levonta fátylát. Kezei remegtek,
    S csalódva mondta: „Most ismertelek meg.
    Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.”

    És hozzá hajlott a kéklő kísértet
    És megcsókolta. S ő mindent megértett,
    És sírva mondta: „Ó Emlékezet!”

    Remegő fák közt árva szél didergett.
    Az alkony könnye az avarra pergett.
    És minden fázó fűszál könnyezett.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Varró Dániel: Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

    /szonett/

    Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
    valahogy mégis elfelejteni,
    leírod, aláhúzod, kiragasztod,
    szamárfülecskét hajtogatsz neki,

    kisimítod, odateszed a székre,
    az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
    leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
    elalszol, elfelejted, hirtelen

    eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
    a szíved közben összevissza ver,
    sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

    kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
    el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
    mikor megnyugszol, akkor veszted el.

  • Elizabeth Barrett-Browning: Hogy hogyan szeretlek?

    (How do I love thee? – részlet, magyar fordítás)

    Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el.
    Ameddig lelkem ér, oly messze forr
    Szerelmem, s mélybe és magasba, hol
    A Lét s a Menny határaira lel.

    Szeretlek, mint ha hétköznap lehel
    Békét – ha nap süt, gyertya haldokol.
    Ahogy a Jogért harcol-robotol
    A hős, akinek dicséret se kell.

    Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
    Mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány,
    S ahogy szerettem vesztett, szomorú
    Szentjeimet – szeretlek én vidám
    Vagy könnyes arccal, mindig! – s ha az Úr
    Hagyja, még jobban halálom után.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Parti Nagy Lajos – Hazajöttél, a szonettek meg strandra mentek

    Hát hazajöttél, hát haza, hát,
    kivilágíthatnánk a kupolát,
    de tegnap, tegnap leeresztett,
    beállt egyszerű mennyezetnek,
    nagyon fáradt vagyok ma,
    verset szöszöltem fogvacogva,
    kabátom sem, pokrócom sem plakát,
    ki semmi sem dobol, csak a vers, csak a vers,
    ha rájövünk, ha ráfigyelnek, ha nagyon, ráfigyelt,
    hát
    csapatát,
    mind strandra ment, én csak tudom,
    elbabráltam fürdősapkáikon,
    míg málé ottavák és méla tercinák
    csak rágcsálták a főtt kukoricát,
    láthattad őket, tőlem mentek el,
    azt fütyörészték, hogy rímelni kell,
    bár úgy csörtettek, mint a csorda,
    mindent össze enjambement-ozva,
    nézz csak körül, nézd, csupa kuszaság,
    hátha az asztalom, papírom
    (ki háthassz, hideg jött,
    de világ?)
    alágyújtasz a tegnapi teának,
    a plafon szépen visszapúposodik kupolának,
    és a csúcsában kerek égre lelsz,
    ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz.

    Forrás: Magyarul Bábelben