Mint bolthajtása életednek
Reáhajolok napjaidra.
Én vagyok szíved minden titka
Aki őrizlek és befedlek.
A csillagaid rajtam kelnek,
A holdad rajtam úszik végig,
A felhőd rajtam feketéllik,
Én küldöm könnyét a szemednek.
És oly messziről, mint az égbolt,
Mint ami nem lesz, s ami rég volt
Ledobom magam a kezedre.
S az életedre rácsukódom
Mint drága kincsére az ódon
Hű lakatú ezüstszelence.
Forrás: Lélektől lélekig
s
Hitetlenségem büntetése vagy.
Nem számítottam rá, hogy közelemben
lehet még jeget olvasztani ember,
pinceablakon beragyogni nap.
Nem tudtam rólad, nem is vártalak.
Nevettem volna, ha mesélnek rólad.
Nem volt már súlya bennem semmi szónak.
És szétgurult rizsszemek: mind a nap.
De most: erdők lépnek velem, ha lépek.
A tenger fáradtan mellém zuhan.
A fájdalmak felragyognak s kiégnek:
hangyabolyvilág nyüzsög boldogan
a mellkasomban, és kapkod az élet:
sorsomnak, veled, újra dolga van.
Forrás: Szeretem a verseket
Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rádköszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.
Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
toronykörül vad csillagok keringnek.
Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,
a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.
Forrás: kötetben megjelent vers (Szabó Magda művei)
(szonett)
Az alkonyat pernyéje gyertyaszálak
kialvó lángját fojtogatta még,
de a kanyargó füstök égre szálltak,
színek fakultak, sápadozva rég.
S oly sóvár-esztelenné lett az álmom
imák és könnyek fojtó tengerén,
hogy fénylő glória ragyog hajában
s fekete fátyla áttetsző ködén.
És válaszul fülönfüggőinek
hűs ametisztjén rezdültek tüzek,
a tömjén kéken illatozó álma
szétfoszlott ekkor, árnya sem maradt…
Ezért imádom úgy a fátylakat,
s oly kedves égi glóriák sugara?
Forrás: Lélektől lélekig
Néha feledem, hogy időnk véges,
hogy szeretni itt a földön van jussom.
Míg ver szívem, míg érezni képes,
míg szép szívedbe magamat rajzolom,
míg tegnapom igaz holnapra ébred,
s hinni tanul bennem a kétkedés,
míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
s mosolyod örökre elmémbe vés,
addig tudom, hiába nem éltem,
s lelket sem koloncnak adott az ég,
nem baj, ha a vég korán jön értem,
csak téged engedjen szeretni még.
Futnak a napok, s vele az évek,
most kell szeretnünk, nincs másik élet.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor a hab zuhogva a makacs kőre zúdul,
nagy rózsáját a ragyogás kibontja,
egyetlen fürtté válik a tenger láthatára,
egyetlen csepp kék sóvá, mely aláhull.
Ó, tajték közt kinyíló magnólia, te fénylő,
mágneses utazó, kinek holta virágzik,
ki mindig újra vagy, és mindig újra nem vagy,
elrongyolt só, a tenger szikrázó áradása.
Te meg én, mi, szerelmem, nem törjük meg a csendet,
míg örök szobrait összezúzza a tenger,
s a dühöngő fehérség nagy tornyait ledönti,
mert a végnélküli föveny s a csapkodó víz
e sűrű, láthatatlan mintájú szövetében
mi őrizzük az űzött, egyetlen gyöngédséget.
Forrás: Lélektől lélekig
Fordította: Somlyó György
…És minden alkony opálosan éled
És minden hajnal szőkén rámkacag
És mindig forrnak vágyak és nyarak,
Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!
És mindig küldesz új bánatokat
És új reményt is, ami dalra méltó
És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
Balzsamot adnak nékem s titkokat.
És nem fáradok el téged szeretni
S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
Naponta vággyal járulok elébed
S bár mindig közelebb a szürke semmi,
Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,
Úgy érzem, gazdag voltam benned én.
Forrás: Lélektől lélekig
J
Gyenge voltam, s úgy zuhantam a földre,
Mint házfaláról hulló vakolat.
És ott maradtam összetört tagokkal,
A megfakult cseréptetők alatt.
Belém rúgtak, tapostak rajtam, fáztam.
És vártam! – Egyre vártam, hogy segíts!
S te nem hallottál mikor kiabáltam!
Százszor, ezerszer, újból és megint!
De én sem hallottam meg suttogásod!
Kérő-könyörgő szelíd hangodat.
Nem érezhettem gyengéd érintésed,
S megöltem lassan minden álmodat…
S a szégyen és a bánat egyre hajtott,
Lettem hazátlan gyilkos, vad fegyenc.
Egyszerre bíró, áldozat és hóhér.
– Szívedből messze űzött… idegen.
Forrás: Lélektől lélekig
(Arany János fordítása)
Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
Ne hidd! A szerelem nem szerelem,
Mit változás valaha megváltoztat,
A mely a hűtelenhez hűtelen.
Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.
A szerelem nem rabja az időnek,
Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
Múló hatalmát mégsem érzi ő meg,
Mert az ítélet-nap sem éli túl.
Ha áltan ez, s rajtam annak tűn ki:
Sohsem írtam, sohsem szeretett senki!
Forrás: Arcanum – Shakespeare szonettek, Arany János fordítása
Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rádköszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.
Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.
Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,
a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.
Forrás: Lélektől lélekig
