https://verskucko.com

Címke: szonett

  • William Shakespeare: IX. szonett

    Könnytől félted tán egy özvegy szemét,
    Hogy magányban emészt a nőtlen ágy?
    Ah! ha sarj nélkül visz sírba a vég,
    Mint árvult ara, gyászol a világ:

    A világ lesz az özvegyed, s zokog,
    Hogy nem hagytad képed magad után,
    Bár mások gyermekéből a halott
    Férj mindre visszanéz, mint szellemárny.

    Nézd, amit a pazar elszór, helyet
    Cserél csak, hiszen élvezheti más is;
    De ha szépség vesz, végleg elveszett:
    Elveszti a tétlen zsugorgatás is.

    Nincs szerelem annak szívébe zárva,
    Aki ily gyilkos szégyent hoz magára.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: X. szonett

    Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,
    Te, ki magadhoz oly könnyelmű vagy;
    Vagy valld be, sokak bálványa lehetnél:
    Annyi szent, hogy a lelked csupa fagy.

    Mert úgy megszállt a gyilkos gyűlölet,
    Hogy folyton lázadsz magad ellen is,
    Csak rombolod a szép épületet,
    Bár fő-tiszted az volna, hogy javítsd.

    Óh, változz, s lelkem veled változik!
    Szeretetnél szebben lakjék a düh?
    Légy, mint a külsőd, szíves és szelíd,
    Vagy legalább magadhoz jószívű:

    Nemzz utódot, szívem is kér, – hadd éljen
    Szépséged tovább benned s a tiédben.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Napszonett

    A vén diványon hentereg a Nap,
    Magával hozta erdők illatát
    S kinek örömből semmi sem maradt,
    Vidultan nézem én kopott diák.

    Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
    Aranyhajával elborítja arcom,
    Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
    Ölébe békén árva főmet hajtom.

    – Ó Nap, a csókod új életre kelt,
    Ha símogat selyem hajad, még élek;
    Rossz idegem új ösztönökre lelt.

    Maradj örökre – éjszaka lesz, félek,
    Az éjnek oly riasztó árnya van
    S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!

    1. okt.

    Forrás: MEK

  • Rákos Sándor: Ruhátlanul

    A mozdulat fensége ép s töretlen
    és ezredévek meg nem dönthetik:
    fejem nyugoszik delejes öledben,
    fölöttem égnek csillag-kebleid…

    Hány atom épült hús-ideg szoborrá,
    míg betelt az egyetlen pillanat –
    élő lélek az anyag-világ ormán,
    élő lelkemnek átadtad magad!

    Millió évek millió esélye
    millióképpen dönthetett veszélybe
    s mi, konok kettős, mégis itt vagyunk!

    Ruhátlanul és talpig vérben, vasban…
    Karoljuk egymást fullasztó magasban –
    iker-fényt szór ránk szívünk és agyunk!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Falu Tamás: Szonett (Nyolcvanas évek c. regényéből)

    Mint bolthajtása életednek
    Reáhajolok napjaidra.
    Én vagyok szíved minden titka
    Aki őrizlek és befedlek.

    A csillagaid rajtam kelnek,
    A holdad rajtam úszik végig,
    A felhőd rajtam feketéllik,
    Én küldöm könnyét a szemednek.

    És oly messziről, mint az égbolt,
    Mint ami nem lesz, s ami rég volt
    Ledobom magam a kezedre.

    S az életedre rácsukódom
    Mint drága kincsére az ódon
    Hű lakatú ezüstszelence.

    Forrás: Lélektől lélekig

    s

  • Jónás Tamás – Csak szonett

    Hitetlenségem büntetése vagy.
    Nem számítottam rá, hogy közelemben
    lehet még jeget olvasztani ember,
    pinceablakon beragyogni nap.

    Nem tudtam rólad, nem is vártalak.
    Nevettem volna, ha mesélnek rólad.
    Nem volt már súlya bennem semmi szónak.
    És szétgurult rizsszemek: mind a nap.

    De most: erdők lépnek velem, ha lépek.
    A tenger fáradtan mellém zuhan.
    A fájdalmak felragyognak s kiégnek:

    hangyabolyvilág nyüzsög boldogan
    a mellkasomban, és kapkod az élet:
    sorsomnak, veled, újra dolga van.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Magda: Szonett

    Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
    és felrettentik lombjukon a csöndet,
    a síró felhők halkan rádköszönnek,
    fürge csikók zablájukat kioldják.

    Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
    a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
    minden vízen feszülnek a vitorlák,
    toronykörül vad csillagok keringnek.

    Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
    álmos virágok kelyhüket kitátják,
    az érhetetlen égből gyöngy pereg,
    a napraforgók szirmuk fényre tárják,
    az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
    lábadhoz ejti arcát s szendereg.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Szabó Magda művei)

  • Innokentyij Annyenszkij – FÉNYLŐ GLÓRIA

    (szonett)

    Az alkonyat pernyéje gyertyaszálak
    kialvó lángját fojtogatta még,
    de a kanyargó füstök égre szálltak,
    színek fakultak, sápadozva rég.

    S oly sóvár-esztelenné lett az álmom
    imák és könnyek fojtó tengerén,
    hogy fénylő glória ragyog hajában
    s fekete fátyla áttetsző ködén.

    És válaszul fülönfüggőinek
    hűs ametisztjén rezdültek tüzek,
    a tömjén kéken illatozó álma

    szétfoszlott ekkor, árnya sem maradt…
    Ezért imádom úgy a fátylakat,
    s oly kedves égi glóriák sugara?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Szonett a szerelemért

    Néha feledem, hogy időnk véges,
    hogy szeretni itt a földön van jussom.
    Míg ver szívem, míg érezni képes,
    míg szép szívedbe magamat rajzolom,
    míg tegnapom igaz holnapra ébred,
    s hinni tanul bennem a kétkedés,
    míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
    s mosolyod örökre elmémbe vés,
    addig tudom, hiába nem éltem,
    s lelket sem koloncnak adott az ég,
    nem baj, ha a vég korán jön értem,
    csak téged engedjen szeretni még.
    Futnak a napok, s vele az évek,
    most kell szeretnünk, nincs másik élet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pablo Neruda – Száz szerelmes szonett [9]

    Mikor a hab zuhogva a makacs kőre zúdul,
    nagy rózsáját a ragyogás kibontja,
    egyetlen fürtté válik a tenger láthatára,
    egyetlen csepp kék sóvá, mely aláhull.

    Ó, tajték közt kinyíló magnólia, te fénylő,
    mágneses utazó, kinek holta virágzik,
    ki mindig újra vagy, és mindig újra nem vagy,
    elrongyolt só, a tenger szikrázó áradása.

    Te meg én, mi, szerelmem, nem törjük meg a csendet,
    míg örök szobrait összezúzza a tenger,
    s a dühöngő fehérség nagy tornyait ledönti,

    mert a végnélküli föveny s a csapkodó víz
    e sűrű, láthatatlan mintájú szövetében
    mi őrizzük az űzött, egyetlen gyöngédséget.

    Forrás: Lélektől lélekig
    Fordította: Somlyó György