https://verskucko.com

Címke: szorongás

  • Ecsedi Éva: Lélekkötél

    Hallgatag vagyok
    Sokszor nem beszélek
    Magamban vagyok
    Lehet hogy ez vétek
    Eltemetem magam
    Falakat emelek
    Kitörni sem akarok
    Mert mindentől félek.

    Félek a szavaktól
    Félek a zajoktól
    Félek a csendtől
    Félek a rendtől
    Félek az álmoktól
    Félek az árnyaktól
    Félek a Naptól
    Félek a Holdtól

    Félelmeim magamnak teremtem.
    De ha elmegyek, megszűnnek az utak,
    Csak csend van és néma kiszáradt kutak,
    Mik már nem adnak vizet a szomjazónak.

    Lélekkötél csüng alá a gerendáról
    A hurok szorul, a szék felborul..

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szeszélyes futamok a holdról

    Ma félek a holdtól,
    e sárga koboldtól,
    félek.

    Kísérteni feljött.
    Körötte a felhők
    állnak.

    Olyan buta-bámész,
    bandzsítva reám néz,
    némán.

    Jaj, mindenem elhagy.
    Oly végtelenül-nagy
    a föld.

    Meg is halok, érzem.
    Reggel hideg ércen
    fekszem.

    Birkózzak a holddal?
    Sötét a hegyoldal
    alja.

    Zsákutca tövében
    elkondul a léptem
    búsan.

    Az éjszaka ül meg,
    bársonypuha, fülledt,
    hőség.

    Azt hinni, meleg vér,
    s mikor tova mennél,
    megköt.

    Vér fűszere buggyan,
    a zegzugos útban:
    hulla.

    Az éj csúnya lánya,
    ha jönne, utána
    sírnék.

    Egy kapuba állnék,
    szólnék neki – árnyék –:
    anyám.

    Ha jönne barátom,
    júdásian áldón
    mennék

    kígyózva elébe,
    s a tőrt a szívébe
    döfném.

    Baljóslatú sarló
    reám veti gyarló
    fényét.

    Félarca nevet le,
    a fénye kezembe
    tallér.

    Dinnyék szaga szálldos
    és émelyeg álmos
    lázzal.

    Vad illat a fákon,
    lihegve kitátom
    a szám.

    A mély utak alján
    kúszom, sunyi-halvány
    rabló.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Elég

    A teremtés bármilyen széles,
    ólnál is szűkösebb.
    Innét odáig. Kő, fa, ház.
    Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

    És mégis olykor belép valaki
    és ami van, hirtelenül kitárul.
    Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
    s a tapéták vérezni kezdenek.

    Elég, igen, egy kéz elég amint
    megkeveri a kávét, vagy ahogy
    „visszavonul a bemutatkozásból”,
    elég, hogy elfeledjük a helyet,
    a levegőtlen ablaksort, igen,
    hogy visszatérve éjszaka szobánkba
    elfogadjuk az elfogadhatatlant.

    Forrás: Lélektől lélekig