A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.
Riadtan elszorul szíved,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:
távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.
Forrás: Lélektől lélekig
Másokról előbb ruha hullik,
én belül vetkezem, hogy meglásd,
milyen is valóban szemem,
ha nem szürkül benne szorongás.
Le kéne szemhéjamat varrni,
hajnalod foglya ne legyek.
Száz életet meg kéne halni,
hogy egyszer ne szeresselek.
Forrás: Lélektől lélekig
Ma félek a holdtól,
e sárga koboldtól,
félek.
Kísérteni feljött.
Körötte a felhők
állnak.
Olyan buta-bámész,
bandzsítva reám néz,
némán.
Jaj, mindenem elhagy.
Oly végtelenül-nagy
a föld.
Meg is halok, érzem.
Reggel hideg ércen
fekszem.
Birkózzak a holddal?
Sötét a hegyoldal
alja.
Zsákutca tövében
elkondul a léptem
búsan.
Az éjszaka ül meg,
bársonypuha, fülledt,
hőség.
Azt hinni, meleg vér,
s mikor tova mennél,
megköt.
Vér fűszere buggyan,
a zegzugos útban:
hulla.
Az éj csúnya lánya,
ha jönne, utána
sírnék.
Egy kapuba állnék,
szólnék neki – árnyék –:
anyám.
Ha jönne barátom,
júdásian áldón
mennék
kígyózva elébe,
s a tőrt a szívébe
döfném.
Baljóslatú sarló
reám veti gyarló
fényét.
Félarca nevet le,
a fénye kezembe
tallér.
Szaga szálldos
és émelyeg álmos
lázzal.
Vad illat a fákon,
lihegve kitátom
a szám.
A mély utak alján
kúszom, sunyi-halvány
rabló.
Forrás: Lélektől lélekig
Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni
leírod, aláhúzod, kiragasztod
szamárfülecskét hajtogatsz neki
kisimítod, odateszed a székre
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre
elalszol, elfelejted, hirtelen
eszedbe jut, felugrasz, zsebrevágod
a szíved közben összevissza ver
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad
kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
mikor megnyugszol, akkor veszted el.
Forrás: Lélektől lélekig
/ Sík Sándornak /
1
Életem írtam kis bottal a porba
ott estefelé, hol két út összefutott.
Szörnyű ábra volt; füstölt, mint záptojás
szegények ritkás asztalán
és halálig mutatta magam:
államat fölkötő kendő takarta
kiserkedt szőrözetem végül
és oszlottam ott a selyem levegőben.
S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
szállt a madár; csapdosva tartotta
a buktató ágon a súlyát
és elsiratott vékony fütyöléssel.
2
Most estébe fordult e sánta vasárnap
és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
a polcokon s fiókjaim lukán
lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
és apró fényekkel tétovázik:
villanjon-é, vagy várjon-e még?
Hát villanjon! riadalom legyen itt
körülöttem! életem emlékei közt
két férfi lóg két durva bitón
s apró hajakkal sodrott kötél
foszlik a súlyuk alatt.
S mint hegyi fák ágaiból
hajnalra kicsúszik az új ág,
úgy belőlem is vadgalambhangu
versekben csúszik ki érettük a sírás.
3
És mindennap újszülött borzalommal élek
s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
gond íze járul s egyre vadabb bennem
a szomorúság.
De néha azért ő, ha azt hiszi
nem veszem észre, titkon hisz egy istent
és ahhoz imádkozik értem.
1933
Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár
ósdi lélekkel szorongsz:
bírát képzelsz – s szenveded
(önmagad) ítéletét:
Forrás: Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
az önvád, szégyen, az unalom, rémület
s a lidérces vad éj, amikor szívedet
mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
amikor pokoli sorakozót ver a
Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
leplezett borzadály a szem hódolata,
melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?
Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
Dávid a vég előtt tavaszod erejét
kérte volna, bűvös tested friss delejét!
Én csak imáidat kérem haló szavammal,
boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!
Forrás: Lélektől lélekig
Hallgatag vagyok
Sokszor nem beszélek
Magamban vagyok
Lehet hogy ez vétek
Eltemetem magam
Falakat emelek
Kitörni sem akarok
Mert mindentől félek.
Félek a szavaktól
Félek a zajoktól
Félek a csendtől
Félek a rendtől
Félek az álmoktól
Félek az árnyaktól
Félek a Naptól
Félek a Holdtól
Félelmeim magamnak teremtem.
De ha elmegyek, megszűnnek az utak,
Csak csend van és néma kiszáradt kutak,
Mik már nem adnak vizet a szomjazónak.
Lélekkötél csüng alá a gerendáról
A hurok szorul, a szék felborul..
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Ma félek a holdtól,
e sárga koboldtól,
félek.
Kísérteni feljött.
Körötte a felhők
állnak.
Olyan buta-bámész,
bandzsítva reám néz,
némán.
Jaj, mindenem elhagy.
Oly végtelenül-nagy
a föld.
Meg is halok, érzem.
Reggel hideg ércen
fekszem.
Birkózzak a holddal?
Sötét a hegyoldal
alja.
Zsákutca tövében
elkondul a léptem
búsan.
Az éjszaka ül meg,
bársonypuha, fülledt,
hőség.
Azt hinni, meleg vér,
s mikor tova mennél,
megköt.
Vér fűszere buggyan,
a zegzugos útban:
hulla.
Az éj csúnya lánya,
ha jönne, utána
sírnék.
Egy kapuba állnék,
szólnék neki – árnyék –:
anyám.
Ha jönne barátom,
júdásian áldón
mennék
kígyózva elébe,
s a tőrt a szívébe
döfném.
Baljóslatú sarló
reám veti gyarló
fényét.
Félarca nevet le,
a fénye kezembe
tallér.
Dinnyék szaga szálldos
és émelyeg álmos
lázzal.
Vad illat a fákon,
lihegve kitátom
a szám.
A mély utak alján
kúszom, sunyi-halvány
rabló.
Forrás: Lélektől lélekig
