Címke: szorongás

  • Babits Mihály: Isten fogai közt

        Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
    mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
    És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
    bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
    emelkedéshez, szemben a havassal – fehér sziklák voltak, magányos
    fehér sziklák, egészen kívül a városon – olyan szomorú – – semmit
    sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
    lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
    alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna – nehéz és darabos,
    töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
    – minden hideg és kopár – minden oly ásványi, minden élettelen
    – a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
    mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
    nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
    a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
    hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
    föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt – mert szinte már rám
    estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
    És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
    felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
    Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
    föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
    én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
    meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
    sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
    A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.

        Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, – akik közt örökké
    vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
    Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
    Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
    is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
    fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
    fogakból házakat faragunk magunknak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: A sötétség verse

    Ó, virrasztások évszaka!
    Vastagon fog a tinta, zordul.
    A rozsdalevű éjszaka
    már hatkor a kertekre csordul.
    Reves fák nyirka folydogál
    s te arra gondolsz: mennyi éved
    van hátra még? Jaj meg-megáll
    a láb, mert fél, hogy sírba téved.
    …Mondd, kissé mártottál-e már
    hófehér cukrot barna lébe,
    egy feketekávés pohár
    keserű, nyirkos éjjelébe?
    S figyelted-e: a sűrű lé
    mily biztosan, mily sunyi-resten
    szivárog, kúszik fölfelé
    a kristálytiszta kockatestben?
    Így szívódik az éjszaka
    beléd is, fölfelé eredve,
    az éjszaka, a sír szaga
    minden rostodba és eredbe,
    mígnem egy lucskos, barna esten
    az olvadásig itat át,
    hogy édesítsd valamely isten
    sötét keserű italát.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Ady Endre: Az én koporsó-paripám

    Éjfélkor jön az álom-fickó,
    Kevés szavú, rossz szemű, fürge.
    Dobol egy fekete koporsón,
    Táncol bolondul a kezein
    S röhögve mondja: „Ülj le, ülj le.”

    És jön a másik, jön a többi,
    Forognak, mint az ördög-orsók.
    Csak a szemük néz mindig engem
    S akit reszketve lovagolok,
    Ezt a titokzatos koporsót.

    A bal kezemben véres kantár,
    Suhogó ostor van a jobban.
    Gyí, gyí, kergetem a koporsót.
    A fickó-had zúg, kereng, röhög
    S a szívem csak nagy néha dobban.

    És tótágast állnak a fickók,
    Sötét van és kén-lángok égnek
    S adnak, íme, újabb parancsot,
    Tréfásat, vigat és iszonyút,
    Ezek a kegyetlen legények.

    „Kacagj, amíg a hajnal eljön,
    Vágtass azzal a táltos-lóval.”
    És én kacagva nyargalászok
    Vérvevő álom-fickók között
    Paripámmal, a koporsóval.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: Fázol

    Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
    előre tudom, csak ha összefüggéstelen
    képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
    csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
    Ez az én hangulatom, figyelj: előttem
    egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
    meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
    a partján semmi. De mégis: képzelj el
    egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
    gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
    a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
    a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
    nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
    tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
    mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
    a napot ellopta valaki, de azért világos
    van, mondhatnám erős, sértő a fény.
    Az első hang belülről szólal meg ebben a
    csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
    hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.
    Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit
    akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
    mintha ebben a pillanatban érkeztél
    volna valami idegen csillagról. Sírni
    nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
    aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
    Rettenetesen fázol.

    Abafája, 1929

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: SZÓLALJ MEG BENNEM!

    Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,
    nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat,
    nem törődsz velem, Istenem,
    sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant
    bomba aluvó vízek mélyein.

    Tornyosodik a bűn a szivemen,
    és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,
    normáim elmentek veled,
    nincs már külön a sáros és a tiszta –,
    elkeveredtek bús hiányodon.

    Szorongok, mint vihar előtt a föld:
    lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe –,
    minden dörgésnél rémesebb,
    ijesztőbb minden cifra átkozásnál,
    – a halott anyák hallgatnak csak így.

    Szólalj meg bennem, régen-hallgató!
    mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,
    törődjél velem, Istenem!
    mindegy: veréssel vagy simogatással,
    csak érezzem, hogy van hozzám közöd.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Csorba Győző művei)

  • Pilinszky János – Őszi vázlat

    A hallgatózó kert alól
    a fa az űrbe szimatol,
    a csend törékeny és üres,
    a rét határokat keres.

    Riadtan elszorul szíved,
    az út lapulva elsiet,
    a rózsatő is ideges
    mosollyal önmagába les:

    távoli, kétes tájakon
    készülődik a fájdalom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István – Ceruzasorok

    Másokról előbb ruha hullik,
    én belül vetkezem, hogy meglásd,
    milyen is valóban szemem,
    ha nem szürkül benne szorongás.

    Le kéne szemhéjamat varrni,
    hajnalod foglya ne legyek.
    Száz életet meg kéne halni,
    hogy egyszer ne szeresselek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szeszélyes futamok a holdról

    Ma félek a holdtól,
    e sárga koboldtól,
    félek.

    Kísérteni feljött.
    Körötte a felhők
    állnak.

    Olyan buta-bámész,
    bandzsítva reám néz,
    némán.

    Jaj, mindenem elhagy.
    Oly végtelenül-nagy
    a föld.

    Meg is halok, érzem.
    Reggel hideg ércen
    fekszem.

    Birkózzak a holddal?
    Sötét a hegyoldal
    alja.

    Zsákutca tövében
    elkondul a léptem
    búsan.

    Az éjszaka ül meg,
    bársonypuha, fülledt,
    hőség.

    Azt hinni, meleg vér,
    s mikor tova mennél,
    megköt.

    Vér fűszere buggyan,
    a zegzugos útban:
    hulla.

    Az éj csúnya lánya,
    ha jönne, utána
    sírnék.

    Egy kapuba állnék,
    szólnék neki – árnyék –:
    anyám.

    Ha jönne barátom,
    júdásian áldón
    mennék

    kígyózva elébe,
    s a tőrt a szívébe
    döfném.

    Baljóslatú sarló
    reám veti gyarló
    fényét.

    Félarca nevet le,
    a fénye kezembe
    tallér.

    Szaga szálldos
    és émelyeg álmos
    lázzal.

    Vad illat a fákon,
    lihegve kitátom
    a szám.

    A mély utak alján
    kúszom, sunyi-halvány
    rabló.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Varró Dániel – Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

    Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
    valahogy mégis elfelejteni
    leírod, aláhúzod, kiragasztod
    szamárfülecskét hajtogatsz neki
    kisimítod, odateszed a székre
    az ágy mellé, hogy szem előtt legyen
    leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre
    elalszol, elfelejted, hirtelen
    eszedbe jut, felugrasz, zsebrevágod
    a szíved közben összevissza ver
    sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad
    kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
    el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
    mikor megnyugszol, akkor veszted el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Csocsoszán ezerkilencvenöt napja

    Mióta elment a hajó:
    nem tudom, miért kék a tenger.
    Csak azt tudom,
    hogy nemcsak körülölel,
    de hurkol is
    a cseresznyevirág illatú csönd.
    Csak azt tudom,
    hogy az alkonyat
    nem rózsaszirmok színét idézi többé,
    hanem a kihunyó tűz
    megbicsakló pirosát.
    Csak azt tudom,
    hogy nem csupán távoli rizsföldek
    fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
    de vöröskövű sivatagok
    mérgező porát is.
    Csak azt tudom,
    hogy házacskám bambuszfalának résein át
    szobámba szivárog a szorongás huzata,
    amely most csak haloványra lehel,
    de a lelket is kiverheti belőlem
    egy napon.
    Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
    Azt már nem tudom.

    Forrás: Lélektől lélekig