Biztos bizalom és szorongás
váltják fel egymást hű szívemben:
engem te százszor megpróbálhatsz,
élet, megbízhatsz gyermekedben.
Szeretlek én! Zúgó platánok
fejük csóválják nagy egedben,
éji felhőid vonulása
itt tükröződik hű szivemben.
Ezer év múlva, mint ma éjjel,
vad tücskök zengnek szerelemben,
s én szólok hozzád a világba-
szóródott porban, hű szivemben.
Forrás: Lélektől lélekig
nagy riadalom támad
az árnyékok hivatalában
ha tudomásukra jut
hogy van aki még mindig
nem ijed meg a
tulajdon árnyékától
összedugják a fejüket
és egyhangúlag
megvonják a gyanúsított
tulajdon árnyékát
majd idő teltével
kettőzött árnyékkal
látják el
kezdetét veszi a szorongás
mely lassacskán
rettegéssé fajul
még a tulajdon árnyékomat
is követik
motyogja a boldogtalan
sejtve-sejtvén
hogy a sajátjának vélt
árnyéka sem az övé
Forrás: Lélektől lélekig
Kiemelsz a veszendőség tengeréből
és felmutatsz.
Kiemellek a veszendőség tengeréből
és felmutatlak.
Egymás kezében ragyogunk; szorongunk
és ragyogunk.
Forrás: Lélektől lélekig
Most, amikor a megélhetésünk bizonytalan,
most, amikor a nyugdíjasok nyomorognak,
most, amikor minden recseg-ropog,
szakálla nő a kőnek, és mindenki fél
∗
a semmibe hullanak ismét a szavak
közönyösen sután az elcsukló mákgubók
szopogatni kellett volna őket még idejekorán
amikor megérkeztem dél volt most este van
∗
Nem tudom, mi az a tisztesség.
Mostanában újra a gyomrom jelzi,
ahogy már korábban is. Föl-le,
föl-le, szakadatlan hullámzással.
Forrás: Lélektől lélekig
– Mit nyavalyogsz, hogy kegyetlen az élet,
hogy megszakadsz s mégsem elég a pénzed
és hogy a harcot nem bírod tovább?
Kár sírni, fájni, megmondtam ezerszer.
Mégis esztelen álmokba menekszel,
idillt akarsz, henye elégiát?
– Ne bánts, ne gyalázz. Fáradtan, hitetlen
megtettem én már, amit megtehettem,
talán többet is, bár keservesen,
és ha én a boldog idillre vágyom,
azért vágyom rá, mert e vad világon
csak benne nem volt részem sohasem.
– Nem is lesz soha. Mit gondolsz, ki boldog?
Ha farkas lennél, jobb volna a dolgod?
S ha fű volnál vagy katicabogár?
Ami él s mozog, mind úgy küzd, ahogy te,
és nem lesz könnyebb kedvedért, sehogyse
lesz szelídebb a rettentő szabály.
– Volnék bestia, könnyű volna ölnöm,
volnék fűszál, lapulhatnék a földön,
és ha bogár, szárnyam megmentene.
– Volnál csak az, látnád, amit ma nem látsz:
a mindenség két fele falja egymást
és az idill szörnyekkel van tele.
– De legalább nem tudnám, mit cselekszem!
– A szorongás csak ott volna szívedben!
– Nincs biztonság? – Sehol az ég alatt!
– Mi kéne hozzá? – Hogy te légy az isten.
– Mást mondj, olyat, ami nem lehetetlen.
– Megmondtam már: vállald a sorsodat!
Forrás: Lélektől lélekig
Ismerem a néma alkonyokat,
mikor minden zaj eltűnik a földről,
a szív megáll egy pillanatra,
és a lélek örökre elsötétül.
Ismerem a csillagos éjszakákat,
mikor a fény kiömlik és túlárad,
kicsordul minden keserű pohár,
s meztelen marad kínjával a mélység.
Ismerem a szerelmet, ha befészkel
a szívnek pompás palotáiba,
s akkor a bús dalok megríkatnak,
és megvéreznek a vidám rímek.
Ismerem a szorongás napjait,
a keserű és csüggedt őszöket –
óh, mindent titkos szálak fűznek össze,
csak a lelkek maradnak így, külön…
Fordította: Babits Mihály
Forrás: Lélektől lélekig
ez egy olyan nap,
amikor semmi sem sikerül,
amikor gonoszakká válnak a tárgyak,
amikor eltávolodnak a dolgok,
amikor a szomszédaidat se érted,
amikor a barátaid is zavarnak,
amikor már a jó bor se ízlik,
amikor mindenütt fölösleges vagy,
amikor a legjobb volna bezárkózni
egy félreeső, sötét szobába,
és e rémséges órákat átaludni,
amikor a fejed búbjáig elborít
a nyugtalanság, s nem kímél,
amikor hiába vársz a föloldásra,
igen, ez egy olyan nap
Forrás: Lélektől lélekig
Az idő, ha siettetni szeretnéd,
lassabban múlik, a tér, ha nem tudod
eldönteni, hol állsz, kiterjed.
Ha valaki hajnali fél négykor
le-föl mászkál a házban, mintha
az éjszaka széteső darabjait
szedegetné össze számodra, akkor
fölösleges azon tűnődnöd, hogy a
következő lépése vajon akkorát
dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az
összes lépése valamiképpen
benne lehet-e egyben-egyben,
vagy csak te érzed úgy, miközben a
következőre vársz. Ő bizonyára
elfoglalja magát a működéssel, hogy
belegyömöszölje, beletapossa a világot
a láthatatlan, de bizonyíthatóan
mindent elnyelő fekete lyukba,
amelybe te képtelen vagy visszaaludni,
s nagyon kell ügyelnie, nehogy
kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen
valami, s dehogy gondol arra, hogy te
éppen róla gondolkozol, s a pokolba
kívánod, mi több, egyre inkább
rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz,
lehetetlen pontosan behatárolni,
melyik lakásból, s hogy lakásból
hallod-e egyáltalán, vagy a
lépcsőházból, esetleg a folyosószerű
kapualjból, netán a koponyád sötét
boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát,
ha fölkelsz, kezedbe fogod a
zseblámpát és a sarokba állított
furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat,
megnézed a kaput, belehallgatsz az
utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal
mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat
az érzékszerveiddel közösködő
közvetlen valósággal, amely, lám, megint
túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem,
ha verekedned kell, s leütnek.
Forrás: Lélektől lélekig
“Szent őrületben a költő szeme…”
Hogy is mondá a régi mester, Shakespeare?
Az én dalomnak fáradt üteme
Szent őrületben felszárnyalni nem bír.
A lantom gyönge, vagy a hitem-e?
Nem ül ki ihlett homlokomra szent pír,
A finoman hajlított halk rimek
Horga a mély fölött gyáván remeg.
Zord partokon ül s didereg a horgász,
Arany halak, suhanó aranyversek,
Hol késtek? Zúgó világtenger-morgás
Vad hangjai szelíd zenére nyersek,
Szédít a szörnyű világörvény-forgás,
A lázadt habból ferde szörnyek kelnek,
Világnyelő, roppant Leviathán…
Szigonyt rávetni ki volna titán?
Késő utód, ki versem olvasod majd,
A bús partról búsan köszöntelek,
Az orkánból feléd küldöm a sóhajt,
Búgó csigát, mit a vad ár kivet,
Ó, tartsd füledhez, lesd ki a búgó jajt,
És kétszeresen örüljön szived,
Örülj, hogy szebb kor habja mossa térded,
S örülj, hogy őrült búnkat meg se érted.
Forrás: Szeretem a verseket
saját kicsinységünk tudatát
jelentéktelenségünk savanykás nyirkát
nehéz elviselni
mindenki kitalál valamit
ettől oly változatos a világ
ettől oly reménytelenül unalmas
pergő imamalmok és kereplők nyikorognak
bizonygatásra panaszra mindig van ok
nagyszerűségünk elhitetni
másokat félrevezetni
mások otromba hibáit leleplezni
sokáig lehet a többiek rovására élni
az ember hiszékeny állat
s tartozni szeretne valahová
görcsösen kapaszkodni valakibe
többnyire hálás az odafigyelésért
a fenyítő kezet is megcsókolja
csak komolyan foglalkozzanak vele
csak ne hagyják egyedül
csak ne gyötörjék a szorongás démonai
ilyen nyomorultak vagyunk
dróton rángatott bábuk
szakadatlanul megalázott páriák
az erőszakos rögeszmék rabságában
a kaméleonként változó köznapi létben
nem lelhetünk mi soha nyugalomra
se itt se ott se másutt az ég alatt
csak a lelkünk rejtekén
a belső tér háborgásait lecsendesítve
csak a vereséget elfogadva győzhetünk
csak ha mindent elveszítünk
úgy nyerhetjük el a békét
a hiszékenység öntelt vámszedőit
kicselezve a legfőbb jutalmat
a gyámolító boldog halál után
az enyhet adó semmi perzselő ölelését
Forrás: Lélektől lélekig
