A Galaxisban lebegő Lélek voltam csak,
aztán az Anyám testében levő magzatba
zuhantam, gyermekként megszülettem,
s majd Emberként halok meg…
Forrás: Lélektől lélekig
A Galaxisban lebegő Lélek voltam csak,
aztán az Anyám testében levő magzatba
zuhantam, gyermekként megszülettem,
s majd Emberként halok meg…
Forrás: Lélektől lélekig
Apja nem volt és nem volt anyja sem.
Fészek-odúban nem költötte ki
epedve búgó madárszerelem.
A legelső sirály
fehér villám a fekete vizen,
csak úgy támadt, magától, –
fészek helyett dühöngő tengerárból.
Az ős-tengeren dühöngött a szél,
a hullámok dörögve tornyosultak,
majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
az ős-vizek veszett démonai
vihart arattak, mert szelet vetettek, –
csak lelke nem volt még a fergetegnek.
Teremtett hát lelket magamagának.
Egy hullám jött a part sziklafalának,
hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
hullám, milyet még nem látott a part
és nem kavart fel égiháború.
Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
a tajték szikrázott a szirt előtt, –
s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
Két hófehér szárny. Velük lebegett
a vihar lelke a vihar felett.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy lélek állt az Isten közelébe’
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a „miért”,
Mikor az Isten intett neki: „Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”
S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!”
És szólt az Isten szigorún: „Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!”
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: „Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
S felelt az Úr:
„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”
Forrás: Lélektől lélekig
Egy lélek állt az Isten közelébe’
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a „miért”,
Mikor az Isten intett neki: „Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”
S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!”
És szólt az Isten szigorún: „Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!”
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: „Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
S felelt az Úr:
„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”
Forrás: Lélektől lélekig
Augusztusban, mikor születtem,
a ködös nyári ég
hullatta ezer csillagát.
Fénylett a vidék.
Mint zsákból a búzát, az ég
öntötte ezer csillagát.
Ahogy hullt, csengve, zúgva
mind a földre szállt.
A küszöb, az ablak, a kerítés
mind csillaggal lett tele,
az ágakra szállt a kéklő égi fák
gyémánt levele.
Éjfélig mosott anyám, s mikor
a teknő mellől jajongni ágyba hullt,
e ragyogásban szült meg engem,
nagyobbik fiút.
Így születtem, tudjátok-e?
Nem fénytelen!
S aludtam emlői barna csillagán
a tejtől részegen.
Forrás: MEK
Csöndes az éj és csöndes a világ is,
Caesar Augustus aranyos mosollyal
zárta be Janust, Mars fegyvere rozsdás:
béke a földön.
Hallgat a germán és hallgat a pártus,
néma az indus és néma a hellén,
Herkules távol oszlopa se rendül,
Thule se mozdul.
Már az aranykor új eljövetének
hírnökeit, a szomorú szibillát
s a szűzi Virgilt födi földi sír és
hír koszorúja.
S messzi mezőkön nyájaikat őrző
pásztori népek nézik a derengő
új csillagot, mely aranyát elönti
jászoli almon,
hol mosolyogva és fázva az éjben,
szőkehajú és szelíd anya keblén,
most mutatod meg magad a világnak,
isteni gyermek!
Forrás: magyar-versek.hu
KÉREM! én eddig hallgattam csak,
mert jól tudom, mi lesz a sorsa
a szeleburdi szilvafákon
kék csillaggá robbant rügyeknek.
Mondják, mikor az ózdi kórház
műtőjében Kiss Margit megszült:
barkát borzolt a szél, s az utcán
kizöldültek a vasporos fák.
Forrás: Szívzuhogás
Nem volt riadalom a pusztán,
amikor megszülettem én
váratlanul, hivatlanul tán
halottak estelén,
novemberben, halottak napján,
gyertyagyújtáskor, amidőn
fejfák tövén a puszta népe
künn térdepelt a dombtetőn,
harangszókor, mikor a szomszéd
falvak magas sírkertjei
hirtelen testvér-őrtüzekként
elkezdtek fényleni.
A völgyben egy kis házban akkor
szédült nehéz kínra anyánk.
Elképzelem a téli tájat
és azt az éjszakát:
egy sápadt nő egy kis szobában
s körül a komor hegytetők
ormán villogó koronákként
lobogó temetők.
Körül a halál diadalma,
gyertyás, kísértő ünnepély
és lent egy váratlan sikoltás
a párás völgy ölén.
Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
és lentről a völgy, mint meleg
tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
sikongó életet.
I
Mért sír a gyermek mikor köldökét
anyja ölétől eltépi a lét?
Mert szenvedéssel kezdi életét,
mikor elhagyja meleg rejtekét.
A zord világ hidegét érzi már,
nem tudja még, hogy lenni, élni fáj…
csak sír, mert fázik, éhes is szegény…
aztán megnyugszik anyja kebelén.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu