Címke: születés

  • Reményik Sándor – A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-odúban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket magamagának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Egy lélek állt…

    Egy lélek állt az Isten közelébe’
    S az örök napsugárban reszketett
    És fázva félt,
    Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
    És keserűn kelt ajkán a „miért”,
    Mikor az Isten intett neki: „Készülj!

    Valaki ott lenn meg akar születni,
    Neked szőtték e színes porhüvelyt:
    Pici kezeket, pici lábakat;
    És most hiába, le kell szállanod,
    Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
    Hogy e testet betöltsd,
    Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
    Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

    S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
    Én boldog vagyok Veled, Istenem;
    Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S elhagynom búsan és reménytelen
    Az angyalokat, testvéreimet?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

    A meghasonlás örök köntösét,
    A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
    Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
    S láng, mely üveg alól is égig ér:
    Mit vétettem, hogy bezársz engemet
    Kehelybe, amely megrozsdásodik,
    S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

    És szólt az Isten szigorún: „Elég!
    A törvény ellen nincsen lázadás!
    Ha milliók mentek panasztalan,
    Talán te légy kivétel?
    Mint a fiókát az atyamadár:
    Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
    S jobban becsülni meg az örök fészket!”

    S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
    Szomorún indult a kapu felé,
    De onnan visszafordult: „Ó Uram,
    Egy vágyam, egy utolsó volna még;
    Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
    Szerettük egymást véghetetlenül,
    Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
    Szeretném viszontlátni odalenn,
    Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
    S felelt az Úr:
    „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Egy lélek állt…

    Egy lélek állt az Isten közelébe’
    S az örök napsugárban reszketett
    És fázva félt,
    Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
    És keserűn kelt ajkán a „miért”,
    Mikor az Isten intett neki: „Készülj!

    Valaki ott lenn meg akar születni,
    Neked szőtték e színes porhüvelyt:
    Pici kezeket, pici lábakat;
    És most hiába, le kell szállanod,
    Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
    Hogy e testet betöltsd,
    Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
    Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

    S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
    Én boldog vagyok Veled, Istenem;
    Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S elhagynom búsan és reménytelen
    Az angyalokat, testvéreimet?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

    A meghasonlás örök köntösét,
    A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
    Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
    S láng, mely üveg alól is égig ér:
    Mit vétettem, hogy bezársz engemet
    Kehelybe, amely megrozsdásodik,
    S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

    És szólt az Isten szigorún: „Elég!
    A törvény ellen nincsen lázadás!
    Ha milliók mentek panasztalan,
    Talán te légy kivétel?
    Mint a fiókát az atyamadár:
    Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
    S jobban becsülni meg az örök fészket!”

    S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
    Szomorún indult a kapu felé,
    De onnan visszafordult: „Ó Uram,
    Egy vágyam, egy utolsó volna még;
    Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
    Szerettük egymást véghetetlenül,
    Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
    Szeretném viszontlátni odalenn,
    Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
    S felelt az Úr:
    „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Ferenc: Részegen

    Augusztusban, mikor születtem,
    a ködös nyári ég
    hullatta ezer csillagát.
    Fénylett a vidék.
    Mint zsákból a búzát, az ég
    öntötte ezer csillagát.
    Ahogy hullt, csengve, zúgva
    mind a földre szállt.
    A küszöb, az ablak, a kerítés
    mind csillaggal lett tele,
    az ágakra szállt a kéklő égi fák
    gyémánt levele.
    Éjfélig mosott anyám, s mikor
    a teknő mellől jajongni ágyba hullt,
    e ragyogásban szült meg engem,
    nagyobbik fiút.
    Így születtem, tudjátok-e?
    Nem fénytelen!
    S aludtam emlői barna csillagán
    a tejtől részegen.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Karácsonyi óda

    Csöndes az éj és csöndes a világ is,
    Caesar Augustus aranyos mosollyal
    zárta be Janust, Mars fegyvere rozsdás:
    béke a földön.

    Hallgat a germán és hallgat a pártus,
    néma az indus és néma a hellén,
    Herkules távol oszlopa se rendül,
    Thule se mozdul.

    Már az aranykor új eljövetének
    hírnökeit, a szomorú szibillát
    s a szűzi Virgilt födi földi sír és
    hír koszorúja.

    S messzi mezőkön nyájaikat őrző
    pásztori népek nézik a derengő
    új csillagot, mely aranyát elönti
    jászoli almon,

    hol mosolyogva és fázva az éjben,
    szőkehajú és szelíd anya keblén,
    most mutatod meg magad a világnak,
    isteni gyermek!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Utassy József – Tüzem, lobogóm

    KÉREM! én eddig hallgattam csak,
    mert jól tudom, mi lesz a sorsa
    a szeleburdi szilvafákon
    kék csillaggá robbant rügyeknek.

    Mondják, mikor az ózdi kórház
    műtőjében Kiss Margit megszült:
    barkát borzolt a szél, s az utcán
    kizöldültek a vasporos fák.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Illyés Gyula: Egy sápadt nő egy kis szobában…

    Nem volt riadalom a pusztán,
    amikor megszülettem én
    váratlanul, hivatlanul tán
    halottak estelén,

    novemberben, halottak napján,
    gyertyagyújtáskor, amidőn
    fejfák tövén a puszta népe
    künn térdepelt a dombtetőn,

    harangszókor, mikor a szomszéd
    falvak magas sírkertjei
    hirtelen testvér-őrtüzekként
    elkezdtek fényleni.

    A völgyben egy kis házban akkor
    szédült nehéz kínra anyánk.
    Elképzelem a téli tájat
    és azt az éjszakát:

    egy sápadt nő egy kis szobában
    s körül a komor hegytetők
    ormán villogó koronákként
    lobogó temetők.

    Körül a halál diadalma,
    gyertyás, kísértő ünnepély
    és lent egy váratlan sikoltás
    a párás völgy ölén.

    Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
    és lentről a völgy, mint meleg
    tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
    sikongó életet.

    I

  • Várnai Zseni: Mért sír a gyermek

    Mért sír a gyermek mikor köldökét
    anyja ölétől eltépi a lét?
    Mert szenvedéssel kezdi életét,
    mikor elhagyja meleg rejtekét.

    A zord világ hidegét érzi már,
    nem tudja még, hogy lenni, élni fáj…
    csak sír, mert fázik, éhes is szegény…
    aztán megnyugszik anyja kebelén.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu