Címke: találkozás

  • Charles Baudelaire – Találkozás egy ismeretlennel

    (Babits Mihály fordítása)

    A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
    Mély gyászban karcsú hölgy, arcán szent szenvedéssel
    suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
    emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

    Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
    görbedve, mint különc, ittam én, elbűvölt,
    a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
    szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.

    Egy villám… s újra éj! – Óh, illanó csoda,
    kinek tekintete lelkem újjászülötté
    igézte – az örök időn látlak-e többé?

    Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha…
    Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
    Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – A mérföldkövek titka

    Fekete-fakó mese.
    Két ember indult egymás felé
    messziről.
    Régen.

    Vaksötét az éjszaka,
    füleikben ólom siketül;
    azóta
    mennek.

    Gyöngyös-hideg alagút.
    Nedves kőfal tenyérre tapad.
    Keresik
    egymást.

    Inuk roggyant s fájva fáj,
    rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
    elgurul
    tompán.

    Némák a mérföldkövek.
    Titkon, amit mindük észrevett,
    kajánul
    rejtik:

    Csalódnak a vándorok.
    Keresztezték egymást balgatag
    útjaik
    régen.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Isten

    Uram, olyan egyforma minden szolgád
    És oly egyforma minden templomod,
    S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
    Keresztet tűznek-e vagy csillagot.

    Uram, én békén hagylak az imámmal,
    De Te se kívánj a szívemtől semmit,
    Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
    Mosta le rólam a Te törvényeid.

    Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
    Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
    Olyan igaz, hogy én formállak Téged
    És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.

    Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
    Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
    Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
    Uram, lesz még találkozásom Véled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőcz András: A kéregető Isten

    Ott, az autók közt, arra jár az Isten.

    Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt
    ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is
    jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze.
    Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk
    utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja
    be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda
    szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.

    A múltkor még meg is szólított az Isten.

    Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem
    akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva
    az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében,
    azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor
    az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja,
    ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám.
    Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.

    Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.

    Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg
    álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa
    zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem,
    hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és
    figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom.
    Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem,
    ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.

    Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.

    Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani.
    Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor.
    Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán
    azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor
    van bennünk erő megölelni azt, akit később magára
    hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz
    Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Kamarás Klára: Csillagív

    Már tudom, hogy a csillagok nem
    akárhogy futnak fenn az égen,
    és nem csoda, és nem varázslat,
    ami ott tartja őket féken.
    …és jó, hogy elkerülik egymást,
    és jó, hogy nincs találkozás,
    mert világokat törhet össze
    egy szörnyű égi robbanás.

    Mind így vagyunk. Sodor a sorsunk.
    Távoli ívek közt szabály,
    vonzás – taszítás: ez az élet.
    S míg lefutunk az ég falán,
    vannak, kik elkerülik egymást.
    Jobb is talán…

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Simon István: Várok rád

    Várok rád tereken, utcán,
    a megbeszélt helyeken.
    Kezemben szál cigarettám
    ragyog és ég melegen,
    elhamvad, s újra kinyílik,
    mint éveken át a virágok.
    A megbeszélt helyeken mindig
    állok és várok.

    Tudom, hogy vár minden a földön:
    rétek esőt, fényt a kalászok,
    őzek a nyárt; sárga bőröndöm
    álma a szép utazások;
    a gyerek várja, hogy felnő,
    a felnőtt a holnapokat,
    öreg a sírt, nép a derengő
    új századokat.

    Mégis – legyen példa akármi –
    haragszom, hogyha te késel;
    bosszant, hogy állni kell, várni,
    s fogadkozom persze elégszer.
    Így, harcban a zajjal, a csenddel,
    szívemben mély zene zúg:
    „Mire képes néha az ember,
    hogy várni így tud.”

    Elhúznak a felhők; a percek
    futnak csattos karomon.
    De jössz – a sétány, hallom, mint perceg,
    jössz a kavicsos sárga úton.
    Tündér… már itt vagy, a vállam
    érinti kezed szelíden,
    s megtöltöd, mint fémet az áram,
    egyszerre szívem.

    Pironkodsz, mentegetődzöl:
    fodrász, szabó, közlekedés…
    Most kellene teljes erőmből
    szólni, hogy bánt az egész.
    De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
    a város és benne az út,
    hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
    ki ennyi szépért, jóért türelemmel
    várni se tud.

    Forrás: Verspatika

  • Sárközi György – Virágok beszélgetése

    – Külön indákon tekeregve
    bús virág voltam, bús virág voltál,
    köszönöm, hogy nagy bolygásodban
    mégis – mégis hozzám hajoltál.

    Ideges, keringő kacsokkal
    akkor futottál mellém éppen,
    mikor már-már alákonyultam
    sötét levelek hűvösében.

    – Külön indákon tekeregve
    bús virág voltam, bús virág voltál,
    köszönöm, hogy nagy magányodban
    mégis – mégis hozzád karoltál.

    Már-már sírósan becsukódó
    kelyhedet rám nyitottad önként,
    s lelked lelkembe átejtetted,
    hogy ott forogjon csípős könnyként.

    – Egymás mellett és egymás ellen
    nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    kergetőzve s összeborulva,
    mint tengeren játszó sirályok,

    rázkódva forgó viharokban,
    bukdosva pergő jégesőben,
    idegenül tán mindörökké,
    de mindöröktől ismerősen.

    – Egymás mellett és egymás ellen
    nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    megtört gőgben összeakadva,
    mint száműzött, koldús királyok,

    s úgy nézzük egymást szomorúan,
    kíváncsian s mindent tudóan,
    mint hulló csillagok figyelnek
    egymás útjára lefutóban.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ady Endre – Léda a hajón

    Hurráh, jön az Öröm hajója
    És hozza Lédát már felém.
    Virágos, pompás szőnyegén,
    Én asszonyom, már látlak, látlak:
    Hajadban a vérvörös rózsa.
    Ugye kivánsz? Én is kivánlak.
    Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.

    Óh, jaj, szédülök itt a parton,
    Óh, jaj, most mindjárt itt leszel,
    Kérdezlek majd és kérdezel
    És összecsap két szomju-lélek
    És fejemet kebledre hajtom.
    Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek, félek.
    Óh, jaj, mi rég nem láttuk egymást.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Károlyi Amy: Ölelés

    Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
    ez amphorásan finom, ívelt ölelés?
    Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,
    s dobognak benne mind a csillagok.

    Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
    ez asszonyosan diadalmas, teljes,
    mint kiszabadult, röppenő madár?
    Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,
    miből e nem várt fűzfagally hasadt, –

    mi rugalmas és most született ifjú,
    mint szökőkúton hajnalban a csepp?
    Ki hagyta rám e hajlékony hidat,
    mely magányomból hozzád vezet?
    Egyik pillére az én tenyerem,
    másik pillére a te kezed.