Se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.
Tudod, tudod már, miért?
Oly nagy a szerelem.
Megy az ösvény, menj tovább!
Kezemen
szögek sebe
élesen
Nem látod, hogy
vérzem?
Ne nézz hátra, lépegess
csöndesen.
S imádkozz, akár csak én,
hogy legyen kegyelem,
mert se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.
(Illyés Gyula fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ezernyi idegen szemre
Vet naponként képet az arcom
S ezer idegen arccal alszom,
Kik a szemembe temetvék:
Ezer rémlés és száz emlék.
Ki rámtekint, kit megnézek,
Egymást talán már sohse látjuk,
Nem öleljük, de meg se bántjuk,
Egyik erre, másik arra
Emléket visz nem akarva.
Hűvös szemek légiói,
Hiába tűntök messze-messze,
Nagy titkokkal bele van edzve
Szemünkbe, kit egyszer láttunk:
Egymással éltünk és háltunk.
S ki rámtekint, kit megnézek,
Akármilyen undorral tettük,
Egymást örökre elszerettük,
Mert az utolsó látásig
Álmunk: a másik, a másik.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudod az én vágyaim,
és a lehetséges valóság
közelebb esnek egymáshoz,
az én vágyam olyan vágy,
amiben lapul a remény,
hogy lesz egy napja az életünknek,
amikor ott vagyunk
egymással szemközt,
nem úgy, mint két idegen,
hanem, mint kik összetartoznak,
hosszú évek óta
fogják egymás kezét,
nem zavartan, mint ki szembesül,
hanem boldogan, sírva és nevetve,
mint kik régóta vágyták ezt a pillanatot,
nem is tudom, valami gyönyörűséget
szerettem volna mondani
erről az elképzelt, remélt találkozásról,
ahol talán a szerelem szóba se kerül,
de a szeretet takarná el,
és sütne a Nap, esne az eső,
végre együtt láthatnánk a szivárványt,
és neked köszönném meg,
amit másnak már,
az égieknek,
a mindenhol jelenlevőknek
olyan sokszor megköszöntem,
hogy vagy nekem,
meginnánk
azt a rég tervezett pohár bort,
fehéret,
és a szemedbe mondanám,
hogy mekkora erő van benned,
hogy határokon túl is
örömet teremtettél bennem,
és, és, és…
tudom is én, hogy mit,
de azt nagyon.
/2007. április 30.
(Lengyel Ferenc fordítása)
A villám sem él sokáig
fényében magányosan,
csupán addig, míg elérhet
felhőtől az első fáig,
mellyel egyesülni vágyik.
A vers maga is olyan.
Fényében magányosan
addig él, ameddig élhet,
felhőtől elér a fáig,
indul tőlem, s meglel téged.
Forrás: Lélektől lélekig
Lucian Blaga, költészet, vers, villám, találkozás, megszólítás
…Hozd magaddal a csendet,
hajadban
az erdők illatát,
homlokodon
a derűt,
szemedben
a csillanást,
tekintetedben
a reményt,
mosolyodban
a kacajt,
orcádon
a pírt,
kebledben
a dobogást,
ölelésedben
a bilincset,
köldökcsészédben
a forróságot,
lépteidben
a méltóságod.
…Ha eljössz,
te, magad légy
a semmi, s a mindenség;
leple az éjnek,
tüze a napnak,
ringató ének,
pirkadó ablak,
gyöngye a mélynek,
hullámok habja
csörgő patakban,
vágyódás csókja
ajkakra szórva,
szivárvány csíkja,
szemekben szikra.
…Ha eljössz, hozd magaddal
másik énemet,
amit csillaghulláskor
nálad hagytam.
Forrás: Lélektől lélekig
Tóth Árpád posthumus-kötetéhez
E percben tettem le a könyvedet.
Ismertetni, méltatni kellene…
Te mosolyogsz egy távol csillagon,
S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
Hogy láttad befele folyt könnyemet,
Azt mondod, neked nem kell méltatás,
Csak síron túl egy kicsi szeretet.
Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
Ha láttál, láttad bennem magadat,
Láthattad, lelkem hogyan itta fel
Kristálycsillámú hagyatékodat.
Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
Hogy int felém a szomorú tető,
Ragyog reám elérhetetlenül
Tört alakod, a szépen szenvedő.
Láthattad: kálváriád utait
Hogy jártam értőn ma este veled,
Bámultam beteg gazdagságodat,
S szégyeltem beteg szegénységemet.
Egy-egy igédre úgy ismertem rá,
Mint amely bennem régen vándorol
Gyötrelmesen keresi önmagát,
De testté nem válhatva, szétfoszol.
Ám benned testté lőn, ki nem vagy test már,
Míg én még hurcolom a bús igát,
És járom, szikkadt szívvel egyre járom
Vers-stációim meg nem írt sorát.
A méltatásod, látod, elmarad,
De bölcs mosolyod hozzám érkezik,
Kik egymást nem ismertük itt alant:
Suttogjuk ma: „Lélektől-lélekig”.
Forrás: Lélektől lélekig
ELŐÉRZET
Villám gyúl megint, az égre
barna fellegraj kúszik;
végzetem vak rendelése
régi bánattal búsit.
Lesz-e bennem dac, keményen,
sorsom, véled víni még?
most, hogy meglassul a vérem,
s szenvedélyem is kiég.
Hány vihart megvívtam én már!
Orkántól sem rettegek.
Bárkám biztos part felé száll,
futnak szét a fellegek.
Ám szivembe nemsoká új,
éles fájdalom hasít:
lám, a lágy öböl kitárul,
s ott utunk szétágazik.
Add kezed, súgd: “Isten áldjon!”
Gyönge tested mint remeg!
Rebbentsd rám mégegyszer áldón
tündöklő tekinteted!
Bár erőm megtörve régen,
hogyha csak rád gondolok:
vérem felgyúl, s szenvedélyem
ifjan, újra fellobog.
Képes Géza fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Magányos út, november, éjszaka,
koromsötét.
Valaki jön mögöttem,
súlyosan jön:
hallom léptei döngő ütemét.
Eremben lassan hűlni kezd a vér, –
de nem sietek, már nem sietek,
tudom, hogy úgyis mindjárt utolér.
Lehajtom a fejem.
Ez már nem félelem,
ez már az Ámen halk mozdulata:
az irgalmatlan léptű idegen
hadd jöjjön hát. –
oltson el minden kis-ablaknyi fényt,
csalóka fényt, –
tegye teljessé ezt az éjszakát.
Jön.
Nagy, mérföldnyelő léptekkel halad,
most, itt, itt lesz a nagy találkozás,
ahol megálltam,
e haldokló lámpavilág alatt.
Most! – Elment.
Elment, és szóba sem állott velem,
csak megnézett a kalapja alól,
akár az élet és a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Addig kerestelek,
míg meg nem találtál
— s hogy ez megeshetett,
úgy érzem: becsesebb
életnél, halálnál.
Mindaddig vártalak,
míg el nem értelek
s a Pontnyi Pillanat
támasz-pontunk marad,
hol nincs enyém-tied.
Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet;
naponta föl lehet zuhanni a csúcsra!
Az ember, úgy látszik, avégre termett,
hogy mit elért: keresse újra s újra…
Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen,
meg-megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen!
— S e győztesen, s e vesztesen,
félálomban suttogjuk: igen.
Álmunk mély és teljes legyen.
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem:
ébredj velem,
Jobbik Felem,
ÉBREDJ VELEM!
Forrás: Lélektől lélekig
