Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.
Ha tánc van, ahol tánc van,
minek az a sok szőnyeg?
Oly puhák, vastagok,
és folyton fölgyürődnek…
Uram, mi a levegőben
táncolunk, szállunk,
s ha fáradtan táncból kiállunk,
a szőnyegre lehullunk.
Sűrű, kemény zene fáraszt,
milió hegedü hangja;
látatlan cigányok csücsülnek
a felhő karzatán.
Lenge lankadás, minden könnyü!
Csak egy nehéz: a lábam.
Csetlek és botlok,
mint kábult részeg a bálban.
Forrás: ma – Magyar versek
Testvér, most szól a jazz
És nem hagy aludni a vackodon,
Most bőg a szakszofón
Mint szerelmes elefánt,
Most pezsgővé folyik és táncba vibrál
És nők mellén selyemmé símul
A véred és izmod és ellopott
Reményed;
Testvér, most szól a jazz,
Most színes üvegkúpok csilingelnek
És illatos fények surrannak,
Mint a macskák
És a hold belefulladt a holnap reggelbe
A hegyek mögött;
Testvér, most szól a jazz
És az éjjeli munkás aranyakat küld
Frakkos gazdája asztalára, akit nem is ismer,
Most bőg a szakszofón
És üresen hallgató
Fekete mélységekbe cikkázik bele a tánc
És egy éhen döglött ló égre meredő
Négy lába árnyékot hullat a vakító abroszokra;
Testvér, most szól a jazz
És korog a gyomrod:
Mingyárt reggel lesz,
Ez a világ a legjobb világ,
És egy óra múlva néhány törekvő fiatalember,
Hogy el ne késsen, már jóelőre
Boldog újévet fog kívánni az Úristennek.
Megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben.
Forrás: Versek mindenkinek
Egy régi név kiált az életemben,
egy régi lány, akiről nem énekeltem,
kinek a szívem rég adósa volt,
ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.
Diákkoromban mentem hozzá néha
az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
megbújtam nála a díványsarokba
és ámbratestét néztem, szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag
s nyakkendője egy vékony sárga szalag!
Üllői út! Bolondság! Régi tájak!
Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.
Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem
az éjszakát, már eltakar egészen.
Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e?
S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége,
forró fejed bután födi a föld el
s mint antik húgaid repedt tükörrel
és koszorúkkal fekszel mély koporsón
a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
nem tudni soha hova száll a tündér,
én sem tudom, hogy hova-merre tüntél,
nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken,
halnak meg ők, egy tompa este, régen,
így mennek el, kik bennünket szeretnek,
csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.
De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
akár egy cella oly szűzi és árva
A hajsütővas égett szaga fojtón
szállott köröttünk és ruhája folyton
száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken merengő
kislánykezében egy olcsó napernyő,
a másikon, mint síró, árva démon –
ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
egy elhagyott padon ül és mögötte
egy élet rémlik a távoli ködbe.
Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
mult és jövő, akik egymásra leltünk,
én, ki indultam, ő ki lefelé ment,
pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
ki elvetette aranyát-ezüstjét,
csak szívta a rosz cigaretta füstjét,
tündöklő jáspis-karjait kitárta,
úgy vágyott innen egy regény-világba,
a messzeségbe, messze-messze ürbe
s kis pille, a szobáját átrepülte.
Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt
s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.
Forrás: Szeretni tehozzád szegődtem
Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.
Ha tánc van, ahol tánc van,
minek az a sok szőnyeg?
Oly puhák, vastagok,
és folyton fölgyűrődnek…
Uram, mi a levegőben
táncolunk, szállunk,
s ha fáradtan táncból kiállunk,
a szőnyegre lehullunk.
Sűrű, kemény zene fáraszt,
millió hegedű hangja;
látatlan cigányok csücsülnek
a felhő karzatán.
Lenge lankadás, minden könnyű!
Csak egy nehéz: a lábam.
Csetlek és botlok,
mint kábult részeg a bálban.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Szent György-nap éjén sipitók,
Nyugtalanok a denevérek:
Dohos várak ó termeiben
Táncolnak az özvegy legények.
Bolond és fehér valahány.
Lesik a szent, tavaszi Holdat.
Hopp-Sárit és Áve-Máriát
Váltva és bokázva dalolnak.
Khiméra asszony serege,
Buta valót öldös, ahol jár.
Kereszttel őket szent pap űzi
S bütykös bottal hájhasu polgár.
Szent György-napon három a tánc.
Éjfélkor egy tátongó sírnak
Mélyébe esnek hirtelenül,
Hol rózsák és asszonyok nyílnak.
Huhog lármájuk messzire,
Viszik a hírt gyors inu kémek:
„Hahó, a tisztelt romok között
Dőzsölnek az özvegy legények.”
S egy rózsát tép le mindegyik.
Egy sóhajt hörg, mert jön a Hajnal.
Egy Lédát keres: reá-mered
S meghal kék, csókra-torzult ajkkal.
Reggel hiába gyűl a nép,
Nyoma sincs dalnak, bálnak, sírnak:
Egy-két vér-csöpp s könny-folt a falon
S egy-két bolond, verses papír-lap.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
A Bartók-táncegyüttes használatára
I
Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek,
rámugatnak égiek és földiek.
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
jó lennék majd, égetőn ha kellenék.
Jó voltam én, jó voltam én ezelőtt,
szivárvánnyal írtam be a levegőt,
átváltozott gyászfekete szalagra,
hétrét kéne görnyedeznem alatta.
Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet,
majd meggyógyít, aki szívből megszeret.
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
hadd mulatok, mikor sírnom illenék.
II
Kutya a föld, eb az ég,
sehol semmi menedék.
Ne is akarj menedéket,
amíg benned zeng a lélek!
Most rúgjon a sarkad szikrát,
égesd el a világ piszkát,
aki bírja, kipirosul,
még a csúf is kicsinosul!
Forgasd ide, oda is,
lángoljon a szoknya is,
elköltözni csúnya volna,
deszka közé csomagolva!
Mert mibennünk zeng a lélek,
minket illet ez az élet!
III
Ez a világ ellobban,
ölelj engem még jobban,
hajamtól a sarkamig,
hajnalig, de hajnalig.
Nem hajnalig – örökig,
szakadatlan örömig!
IV
Oda menjünk, ahol kellünk,
ahol nekünk öröm lennünk,
hol a csókok nem csimbókok,
nem hálóznak be a pókok.
Aki minket meggyaláz,
fárassza el azt a frász,
jó habosra hajtsa meg,
talonnak se tartsa meg!
Aki minket meggyaláz,
gyötörje meg azt a láz,
pokol legyen lakhelye,
égjen el a tüdeje!
V
Én is nyitok arany torkot,
mint a rigó, úgy rikoltok.
Csapkodom a nyári zöldet,
átnyilalok eget, földet.
Én is, akit megtalálok,
pántolok rá aranypántot.
Úgy szeretem, úgy szorítom,
én sohase szomorítom!
