Bemásztam sötét odúdba
a lépcső alá, ahol annyi éven át
hevertél, és megtaláltalak
régi iskolaköpenyek, bevásárlószatyrok,
könyvkötegek közt.
Kirángattalak téli álmodból.
Újból életre öleltelek,
nem törődve hiányzó bal karoddal,
megrövidült jobb lábaddal.
Te nem láthattál engem.
Valaki kiszedte szemedet.
Orrad elmosódott az arcodban,
lábfejedre egy régi barna zoknit varrtak,
hogy helyén tartsa a fűrészport.
A karomba vettelek, úgy ringattalak,
ahogy, emlékszem, engem ringatott valaki
réges-régen. Megmaradt ép füledbe
mindkettőnk számára érthető szavakat suttogtam.
Érintésedtől megújultam.
Egyszer volt, hol nem volt bundás vállad
valaha erősebbnek látszott, mint az enyém.
Emlék, biciklivel a Körpálya úton.
Egy piros, pliszírozott ruha, s mi ketten együtt.
A magunk együgyű módján ikrek vagyunk –
egy öreg játék mackó és felnőtt gyereke.
(Kántor Péter fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
