Kőrisfából van az ágyam,
az asztalom meg dió.
Karosszékem egyszerű tölgy,
este benne ülni jó.
A szekrényem cseresnyefa,
kemény bükk a pamlagom.
Ezen ülve bámulok el
a sok fényes csillagon…
Egész erdő van szobámban;
mélyen hallgatnak a fák.
Suttogniuk sem lehet már,
le van nyesve minden ág…
Csak álmodják, hogy odakünn
zeng az erdő, zúg a szél…
S hogy majd terem rajtuk is még
valamikor zöld levél…
Forrás: Lélektől lélekig
Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
hogy sírnak a szobámban nesztelen;
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.
Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket,
örülve, hogy van, aki sír velem.
Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
silány terhét emelni únja már.
Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
gyötrelmes éjet önmegadva vár.
(Keresztény rabnő várhat így az éjre,
bírván basája undok, únt kegyét.)
A vén karszék némán húzódva félre
bús daccal tölti bársonyos begyét.
Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
szegekre fölfeszített vértanuk,
s mint este egyedül maradt cselédek,
sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.
Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
süket szemek, sötétbe zárt rabok,
halottlan-holtak és örökre lárvák,
léttelen lények, tompa darabok.
Forrás: Index.hu / Kedvesch versek
