Karácsonyest, nyugalmas este,
szemünk a friss havon mereng;
és lelkünk bánattal övezve
ki tudja, merre, merre leng?
– A szél kint a havat kavarja,
és trombitálva jár a tél;
a lelkünk félve gondol arra,
ki tőlünk most oly messze él…
Karácsonyest. – Egy drága könnyben
ó, mennyi boldogság van itt!
A gondolatunk messzeröppen
és lelkével ölelkezik:
– elcsöndesül az ég haragja,
csillag ragyog, elült a szél,
és lelkünk áldva gondol arra,
ki nemsokára visszatér…
Forrás: Szeretem a verseket
(ford.: Károlyi Amy)
Akár ha jámbor távozik
és hívja lelkét szelíden,
barátja szól: most búcsúzik
a lehellet, más mondja, nem:
így oldódjunk el nesztelen,
nincs könny-ár, sóhaj-fergeteg,
az öröm is szentségtelen,
ha bámulhatja a tömeg.
Aggaszt e földről-költözés,
találgatjuk hogyan s miért,
de égi szféra-reszketés,
ha messzi van is, mégse sért.
Nem tűrik földi szeretők
(kiknek a lelke testi vágy)
a távolt, elveszítve ők
szerelmük elementumát.
De a miénk tűz-tiszta lett,
magunk se tudjuk micsoda,
érte lelkünk kezeskedett,
nem bánt szem, száj, kéz távola.
Ezért két lelkünk egy marad,
ha mennem is kell, egybe-van,
tágul inkább, de nem szakad,
mint légiessé vert arany.
Két lelkünk csakis úgy lehet,
ahogy körzőn kettős a szár,
tiéd a pontba-rögzített,
mégis mozog, ha párja jár.
S ámbár e szár középen ül,
mégis ha párja útra kél,
hajlik felé, utána dűl,
feláll, mikor az visszatér.
E szár legyél, ki arra tör,
hogy rézsút rohanjon velem;
szilárd-voltodtól ép a kör,
így végzem én a kezdetem.
Forrás: Magyar Bábel
Elszakadsz tőlem, szeretett barátném!
Hasztalan zárlak kebelembe: eltűnsz,
S mint az álomkép, örömim, reményim,
Véled enyésznek.
Jaj! sem a sérült szerelem nyögése,
Sem kegyességem, sem az ég hatalma
Téged énnékem soha vissza többé,
Vissza nem adnak.
Élj szerencsésen, valamerre fordulsz!
Légyen áldásom veled és vezérljen!
Légyen a Végzés utain szerelmünk
Angyala társad!
Élj szerencsésen, s ne felejts el engem!
Menj az égtartó Pyrenéken által,
Menj az északnak havasin keresztül,
Csak ne felejts el!
Ott is, óh ott is tied e sebes szív,
Mindenütt kísér, veled él, veled hal,
S sárga képemnek halavány vonásin
Festve neved lesz.
1804
Forrás: Szívzuhogás
(1958)
Hallottad te is ezt a csendet,
fülelted ezt az éjszakát.
Szívtad te is üres lakásunk
kihűlt, idegen illatát.
Félted te is a puszta Semmit,
amely a társtalanra les.
Róttad te is sötét szobáink,
mint aki valakit keres.
Jaj, kedvesem, így tengek én is,
és félelem és gond kísért.
Nézek, és nem tudom, hogy merre
járok, és nem tudom, miért.
Megállok néha szótlanul,
és fennen szólongatlak máskor,
mert te vagy jelen mindenütt,
és mindenünnen te hiányzol.
Téged ragad meg itt a vágy,
és téged űz odébb a kétség.
Itt vagy, jelen vagy, kedvesem,
csak elfed ez a rút sötétség.
De hogyha lehunyom szemem,
fény gyúl, és felragyog a nappal –
s itthon vagy: éppen érkezel,
vagy öltözöl, vagy vetkezel
örökszép női mozdulattal.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Ma fölriadtam éjszaka,
s nem tudtam elaludni,
egyszerre elkapott a vágy:
csak futni, messze futni,
hiszen mindkettő messze van,
aki szívemnek drága,
jaj futni, futni messzire
fiam, lányom nyomába.
És elfogott a rémület:
hiába rázom rácsom,
én itt vagyok, ők messzire,
mindkettő más határon,
nem érhetem el őket én,
oly végtelen a tenger,
és Párizs egyre távolabb,
s egyre törpébb az ember.
Fiam a föld másik felén,
nem lehet oda szállnom,
nagy út az még a napnak is
átkelni fél világon.
Mikor minékünk alkonyul,
ott virrad már a hajnal,
azért, hogy nem találkozom
álmomban a fiammal.
Átkelni a nagy tengeren
a lelkem is elfárad,
– talán sohasem látom őt! –
jajdul bennem a bánat,
– lehet, hogy addig meghalok,
mire szabad lesz menni…
ó szörnyű, hosszú éjszaka,
mikor fogsz reggeledni!?
Álmatlanul gyötrődöm itt,
s a fényes holdat nézem…
Talán lányom ablakán
is így bámul be éppen,
most alszik ő és álmodik,
vagy talán ő is ébren?
Beszélj róla, Te messzi hold,
szabad utas az égen!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
