Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szívem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.
Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.
Forrás: Lélektől lélekig
Olyan messziről ért el hozzám a szemed,
Mint távoli csillagok fénye, melyek
Talán le is hulltak már az égről, mire szemem
Sugarukat felfogta.
Mire a fényévek elhozták hozzám szemed sugarát,
Már nem is én vagyok, akit látsz
S én úgy gondolok reád és nézlek életem peremén,
Mint fénylő valóságra.
Csillag,
Millió élet lehet benned és gyantás erdők,
Madár lehet benned és boldog, őszinte emberek.
Fényed a szemem éri,
De már tudom,
Hogy rég lehulltál a mocskos tejutak végtelenjén.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat;
Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
Csak egy van, aki imádkozik értem –
És az is olyan nagyon messze van!
1924. július 12.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Esik eső,
szakad, szakad,
szeretnélek,
de nem szabad.
Te is tudod,
tudom én is,
nézzük egymást
mégis, mégis.
Törvény, szokás,
szabott szabály,
ajtó, asztal,
ház a határ.
Te is tudod,
tudom én is,
várjuk egymást
mégis, mégis.
Beborul, és
kinyíl az ég,
minden éjjel
megyek eléd.
Te is tudod,
tudom én is,
messze vagyunk
mégis, mégis.
Forrás: szeretem a verseket
Megszűnt a tér: nincs „messze”, nincsen „távol”,
amióta tudom, hogy létezel:
Hol éppen vagy, a Föld bármely pontjáról
mindegyik percben hozzám érkezel.
Ha megsimítsz egy tárgyat, amint bárhol
gondolatban nálam feledkezel,
én érzem itt, hogy szívem száz gondjából
az a simítás egyet elemel…
Magányából az „én” és „te” kilábol,
mely külön értelmetlen félbe szel;
csak a tündöklő „Te meg én” világol;
értelmes egy velem együtt leszel: –
Én vétkezem, amikor Te hibázol,
engem őrzöl, ha magadra vigyázol.
Forrás: Lélektől lélekig
A teli hold
Incselkedjék véled, álmodban, kedves!
Kedves! Ki messzi nyugszol innen, elhagyott!
Álmodj velem, lelkemnek derűsebb fele
S a fénymezőn, mely ablakodra süt
Láss járni engemet, selyemruhában, gazdagon!
A teli hold
Vetítse most elmédbe csalfa képeit,
Ki messzi nyugszol innen, kedves elhagyott!
Kérlellek! Álmodj velem! – Most minden elhagyott,
Most boldog az, ki végtelent szeret!
… Ó boldogabb, nálam sokkalta boldogabb
Holdfényes alakom, ki jár előtted messzi
Szép holdvilág-mezőn s mosolygó
Sugár-bokrétát nyújt feléd!
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor ünnepet ül
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
– Lehet gyászünnep is –
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!
Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz,
Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!
Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.
Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
A távolság acél-karja
csillogó tenyerére vett,
s messze kinyújtott. Tipegő,
kereső mécsláng-lelkeket
formált belőlünk. Megriadt
szemmel hiába keresek
a néma hófüggönyön át.
Magunk vagyunk, és kevesek
vagyunk magunknak. Két karunk
üresen hal el, furcsa, torz
mozdulatokkal. Huzalok
szél-pengette hangján dalolsz,
és nézlek ezer arc mögött,
de árnyad mindenünnen elszáll –
mégis itt vagy bennem, hisz minden
jóba-rosszba csak te viszel már.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Karácsonyest, nyugalmas este,
szemünk a friss havon mereng;
és lelkünk bánattal övezve
ki tudja merre, merre leng?
– A szél kint a havat kavarja
és trombitálva jár a tél;
a lelkünk félve gondol arra,
ki tőlünk most oly messze él…
Karácsonyest. – Egy drága könnyben
óh mennyi boldogság van itt!
A gondolatunk messzeröppen
és lelkével ölelkezik:
– elcsöndesül az ég haragja,
csillag ragyog, elült a szél
és lelkünk áldva gondol arra,
ki nemsokára visszatér…
Forrás: Szeretem a verseket
Bízni nehéz. Égnek a lámpák.
Hűs síneken döcög az éj.
Vándor repesz – szívünkhöz ér
a búcsú perce – már kiáltják.
Bízni nehéz! – Kigördül szívem,
és súlyosabban, mint a gép.
Milyen holdak és milyen ég
felé viszik a sínek innen?
Te itt maradsz – én utazom.
Ki tudja mégis, ki megy el?
S ki megy messzebbre az úton,
amelyen vissza sose lel.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
