I.
Eső esik s künn nőnek füveid,
te legjobb, akié vagyok
hullasd rám égi cseppjeid,
szomjas füved vagyok…
füved, fád, boldog állatod,
növesztesz, itatsz, csókjaid
átjárják zsenge tagjaim
hajlásait.
Széppé fürösztött örömed,
ó nézz rám mindig! el ne hagyj!
vágyaid hadd formáljanak,
formák mestere vagy.
Lehelletedben leng hajam,
s öröm reszketteti szivem,
te szerető, szerettető,
vedd el szivem…
Te ki az éjben énekelsz,
a cseppek csöpp fülemilék,
szivem szólalt meg? vagy szived
énekli szét
szerelmünk, amely édesebb
jázminoknál s illatosabb,
kedvesebb hangú nálad nincs,
ének mestere vagy.
II.
Fogadj el, hadd legyek tied
mint erdőn tiszta szarvasok,
akiket táplál, rejteget
füvekkel, fákkal vadonod,
kiknek léptében táncod lejt
és könnyűséged száll, szökell,
s gőzölgő boldog orrukon
szabadságod lehell…
Szabadság, illat szivemen!
erdőt idéző tág lehek,
éjjel és ázott lomb szaga,
esők, szelek és fellegek;
értetek fájó szerelem
álmomban is sír, felriad,
mint messze, hegyről zuhanó,
testvérnek felelő patak.
Forrás: Magyarul Bábelben
