Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyújdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
Forrás: —
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e, –
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
Szolgált a szerelem – szolgáltam én
alázattal a szerelmet,
s voltam olyan fagyokba vetett,
mint a küszöbre rakott zabi gyermek.
Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
szinte már könyörögve,
és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
kúszva hiába-kapart küszöbökre.
Jónást a cet: – magába zárt a test,
ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.
Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon –
égre emelve a munka termő ágát,
s fejem alá vetettem a lustaság
felhőkön úszó szénaágyát.
Mások bajainak gerendáiból ácsolt
tutajon örvénybe eveztem,
s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
tüzet adni siettem.
Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
soha nem menekültem,
de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
s meztelenül heverésztem a fűben.
Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
madarak lábnyomát imádni;
fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
verseim piros katicabogárkái.
Ó, minden voltam én, amire
a lélek fényes!
És engedelmesen letérdeltem a test
minden ítéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
lobbantottam, én – a tiszta lencse.
Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
úgy gyűlöltem és szerettem:
mindenhez úgy fogtam, kívánva,
hogy az legyen a vesztem!
Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
történelem és ezerévnyi.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Veled jó, veled jó
a mező, a folyó,
meg a szél, meg az éj,
meg minden, ami él.
Ha fele nem tiéd,
ízetlen az ebéd,
a nap, a letünő,
a harag, a jövő.
Amihez csak érek,
válik ketté rögtön,
két részre a földön:
egybefűzni véled.
Ha fele nem tiéd,
kevés a föld, az ég,
meg a nyár, meg a tél,
meg a dél, meg az éj,
a múlt, a kikelet,
a kisgyerek.
I
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
