Címke: temető

  • Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek

    A haldoklókkal csókolóztam,
    az elmenőkkel cimboráltam,
    izzadt hajuk simítva hosszan
    ágyukhoz álltam.

    Marasztaló ígéket
    súgtam fülükbe, mint az élet,
    de hívta őket a nagy út,
    és én kötöttem nékik a halálban
    batyut.

    A távozók
    elvitték a lelkem darabjait,
    csak én maradtam itt,
    és most a hit
    porukkal egy lett, mint avitt
    ruhájuk, és széthulltak ama szók
    és szájukon is megrohadt, amit
    adtam nekik, a csók.

    Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
    Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
    ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
    mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
    elásta, és most a határtalan,
    mély földbe van,
    s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.

    Barátaim,
    halványodik énnékem itt a szín,
    hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
    gyakran mosolygok, többször hallgatok.
    De érzem egyre, vár rám sok erős,
    jó ismerős,
    hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
    Ezért oly csöndes bennem már a lélek
    s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
    nem félek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Magyar tél

    A kicsi kocsma ablaka világos,
    Fehérvirágos, mint a temető,
    Hol a nap éppen vérködösen áldoz
    S a hold sápadt sarlója egyre nő.

    Az este jő és a fehér keresztek
    Nagy békessége integet felénk,
    Szelíd magánya a mély, ősi kertnek,
    Hol megpihen majd minden nemzedék.

    A tünde ég pásztortüzei lassan
    Kigyúlnak rendre és az ég alatt,
    A temetőben és a kocsmazajban,
    Egy néma angyal halkan áthalad.

    A szárnyakat hallják egy pillanatra
    A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,
    A Bodri szűköl, a havat kaparja
    S a kakukkóra megáll hirtelen.

    Babona, bánat, borok és botorság,
    Mind összekapnak és a kocsma zug,
    Fölzengenek az átkok és a nóták
    És döngetik a temetőkaput!

    Forrás: MEK

  • Reviczky Gyula: Sírok között

    Szeretek én bolyongani
    közöttetek, sírok halottjai!
    Rég porladó szívek fölött
    a pázsit kétszer oly tömött.
    S köröskörül, amerre nézek,
    halál helyett száz ifjú élet.
    Azt olvasom fűben, virágban,
    hogy a sírból feltámadás van.

    Rég porladó szívek fölött,
    ahol a pázsit kétszer oly tömött,
    szoktam tűnődni egyedül
    a túlvilági lét felül.
    S ha új sírdomb előtt megállok,
    melyet benőttek a virágok:
    úgy érzem, holtakkal beszélek,
    s mélázva egy rózsát letépek.

    A temető csendes magánya
    mindig kedvenc helyem marad.
    A lét zajából ki-kivágyva,
    oda irányzom utamat.
    Ha bú emészt, ott enyhülök;
    a léttel ott kibékülök.
    Ha sírról sírra lépdegélek,
    úgy tetszik, hogy marasztanak.
    A holtak mintha intenének:
    „Békén viseld fájdalmadat.
    Begyógyul mindnyájunk sebe,
    tiéd is, bánat embere!”

    Forrás: Magyar Kurír

  • Juhász Gyula: Temető

    A hervadás bús pompájában áll most
    a temető. Ó, mennyi szín, derű,
    fehér és lila őszi rózsatenger,
    mely hullámzik az enyészet szelére.

    Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
    előtte zöld deszkából ácsolt apró
    sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
    Fölöttem magyar égnek végtelenje,
    előttem a határtalan magyar táj.

    E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
    mint elhervadt virág az ősi kertben.
    Köröttem mindenütt békés keresztek
    s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat,
    mely minden bölcsességnél igazabb.

    E kicsi hant előtt, e nagy magányban
    megölelem az édes életet,
    mely ragyogást küld jeltelen sírokra
    s virágözönt az ódon temetőkbe,
    s az őszi nap csókjával arcomon
    megindulok rózsásan, dalosan,
    a boldog elmúlás víg vőlegénye.

    Forrás: MEK