https://verskucko.com

Címke: természet

  • Benedek Elek: Az öreg faültető éneke

    Ragyogj, ragyogj még őszi napsugár,
    Melengesd testét az elaggott földnek!
    Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,
    Talán nem is zöldül ki soha többet.

    Ragyogj, ragyogj még nyájas-szelíden,
    A zord szelet kergesd a messzeségnek,
    Hadd ültetek fát szépen, rendiben,
    Oh, nem magamnak – az új nemzedéknek!

    Ragyogj, ragyogj még, s azzal ne törődj,
    Munkám örömét hogy aligha látom…
    Jól tudják ezt a vén faültetők,
    Oh, jól tudom én is, nap barátom!

    Oh, jól tudom, hogy más szedi le majd
    Édes gyümölcsét mind ez ifjú fáknak,
    Örömet, hasznot nékem egy se hajt,
    Fáradt testemnek sose adnak árnyat!

    Mindegy! Te csak ragyogj, segélj nekem,
    A zord szelet kergesd a messzeségnek,
    Mi hasznom benne? – én nem kérdezem,
    Csak ültetek a jövő nemzedéknek.

  • Juhász Gyula: Október

    A fény arannyal öntözi még
    A szőke akác levelét,
    De ez a fény, megérzem én,
    Már októberi fény.

    Az alkony lila fátyla alatt
    Tarka tehenek hada halad,
    Vígan elbődül, hisz haza tart,
    De ez már őszi csapat.

    A kertben tarkán égő színek,
    Virágok, dúsan vérző szívek,
    Rajtuk az este harmata ring,
    De ez már őszi pompa mind.

    Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
    Lelkemben vígan elringatok,
    Megszépül lassan, ami rég volt,
    De ez már októberi égbolt!

  • Várnai Zseni: Novemberi napsütés

    Délben mégis győzött a nap sugárka,
    az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
    s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
    magára tűzte ékül a napot.

    S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
    én földi porszem megigézve néztem,
    olyan volt mint egy óriási mosoly
    s szertefoszlott tőle a ködgomoly.

    Így harcol ő a köddel és sötéttel,
    s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
    ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
    s rést vág az egek sötét függönyén.

    Ó, jól tudom, hogy nem miattunk fénylik,
    de a gyümölcs mégis csak nékünk érik,
    belőle árad minden, ami élet:
    a kezdettől változó őstenyészet.

    Tudom, de mindig újra megcsodálom,
    mikor áttör a ködlő láthatáron,
    tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
    s ősszel, mikor búcsúzva néz a földre.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Virágos ág…

    Virágos ág az az asszony élete,
    tavasszal könnyű szirmokkal tele,
    s mikor lehullnak róla díszei,
    virág helyett gyümölcse terheli.

    Termése érik, pirul, gömbölyül,
    pillék és méhek zsongják őt körül,
    szellő ringatja, eső öntözi,
    s a nap tüzén csillognak könnyei.

    Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
    csupasz testét vad esők verdesik,
    reszket, amikor tépázza a szél,
    de nedvei forrók, akár a vér.

    S mikor csillogó fátylat sző a hó,
    s belepi őt e puha takaró,
    már újra szép, és arról álmodik,
    hogy tavaszra tündérré változik.

    S az lesz belőle, tündér csakugyan,
    ezernyi szép, feslő virága van,
    ő bennük éli újra tavaszát,
    s nyáron a nap deleje hatja át.

    Így ringatja a változó idő,
    a mag, ha pattan, az is újra ő,
    kikél a földből, húzza őt a fény,
    újjászüli az örök televény.

    S ha teste már csak tűzre lenne jó,
    olyan öreg, száraz és korhadó…
    ifjú fákban tovább él lényege…
    gyümölcsös ág az asszony élete…

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Csodák csodája

    Tavasszal mindig arra gondolok,
    hogy a fűszálak milyen boldogok:
    újjászületnek, és a bogarak,
    azok is mindig újra zsonganak,
    a madárdal is mindig ugyanaz,
    újjáteremti őket a tavasz.

    A tél nekik csak álom, semmi más,
    minden tavasz csodás megújhodás,
    a fajta él, s örökre megmarad,
    a föld őrzi az életmagvakat,
    s a nap kikelti, minden újra él:
    fű, fa, virág, bogár és falevél.

    Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
    innám a fényt, ameddig rámragyog,
    a nap felé fordítnám arcomat,
    s feledném minden búmat, harcomat,
    élném időmet, amíg élhetem,
    hiszen csupán egy perc az életem.

    Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
    hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
    s a holnapom? Azt meg kell érni még,
    csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
    de most, de most e tündöklő sugár
    még rámragyog, s ölel az illatár!

    Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
    hogy éreztessem, ahogy érezem
    ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
    e tavaszi varázslat ihletét,
    mely mindig új és mindig ugyanaz:
    csodák csodája: létezés… tavasz!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Csak jön…

    Amit írok az nem betű,
    nem szó és nem írás,
    csak jőn, aminthogy fú a szél,
    csak jön, mint a sírás.

    Nem keresem a rímeket,
    a dallamot, zenét,
    csak átadom a föld, a nap,
    a hold üzenetét.

    Csak állok, mint az út porán
    vad cserje, egymagam
    s néha tündérré változom,
    virágom annyi van,

    illatot írok akkor én
    és mézet pergetek,
    pillék és méhek szomjasan
    isszák e verseket.

    S ott lengek ősszel lombtalan,
    csupaszon, meztelen,
    tar ágaim remegnek mint
    a húr egy hangszeren,

    vihar vad ujja megcibál
    s a zápor rám szakad,
    ez is zene, kottája nincs,
    leírni nem szabad.

    Véremből ne legyen betű,
    se szó, se dal, se rím,
    peregjenek el hangtalan
    halk szívveréseim,

    csak úgy, mint felhők szállanak,
    mint percek pergenek,
    mint fönt a csillagénekek
    némán ellengenek.

    Forrás: egy irodalmi blog

  • Kányádi Sándor: Vénasszonyok nyara

    Ül az őszi napon
    három kis anyóka,
    fonogatnak, pereg
    szaporán a rokka.

    Öreg ujjbegyük közt
    nem is kenderszálak,
    fonallá a napnak
    sugarai válnak.

    S lemenőben a Nap
    azért ragyog vissza
    finom fonalukat
    nehogy elszakítsa.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Radnóti Miklós: Bájoló

    Rebbenő szemmel
    ülök a fényben,
    rózsafa ugrik
    át a sövényen,
    ugrik a fény is,
    gyűlik a felleg,
    surran a villám,
    s már feleselget
    fenn a magasban
    dörgedelem
    vad dörgedelemmel,
    kékje lehervad
    lenn a tavaknak,
    s tükre megárad,
    jöjj be a házba,
    vesd le ruhádat,
    már esik is kint,
    vesd le az inged,
    mossa az eső
    össze szívünket.

  • Radnóti Miklós: Naptár

    JANUÁR
    Későn kel a nap, teli van még
    csordúltig az ég sűrü sötéttel.
    Oly feketén teli még,
    szinte lecseppen.
    Roppan a jégen a hajnal
    lépte a szürke hidegben.
    1941

    FEBRUÁR
    Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
    végül elolvad a hó;
    csordul, utat váj.
    Megvillan a nap. Megvillan az ég.
    Megvillan a nap, hunyorint.
    S íme fehér hangján
    rábéget a nyáj odakint,
    tollát rázza felé s cserren már a veréb.
    1941

    MÁRCIUS
    Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
    vidám, kamaszfiús
    szellőkkel jár a fák alatt,
    s zajong a március.
    A fázós rügy nem bujt ki még,
    hálót se sző a pók,
    de futnak már a kiscsibék,
    sárgás aranygolyók.
    1941

    ÁPRILIS
    Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
    s féllábon elszalad.
    Ó április, ó április,
    a nap se süt, nem bomlanak
    a folyton nedvesorru kis rügyek se még
    a füttyös ég alatt.
    1939

    MÁJUS
    Szirom borzong a fán, lehull;
    fehérlő illatokkal alkonyul.
    A hegyről hűvös éj csorog,
    lépkednek benne lombos fasorok.
    Megbú a fázós kis meleg,
    vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
    1941

    JÚNIUS
    Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
    az ég derüs, nincs homlokán redő,
    utak mentén virágzik mind az ákác,
    a csermelynek arany taréja nő
    s a fényes levegőbe villogó
    jeleket ír egy lustán hősködő
    gyémántos testü nagy szitakötő.
    1941

    JÚLIUS
    Düh csikarja fenn a felhőt,
    fintorog.
    Nedves hajjal futkároznak
    meztélábas záporok.
    Elfáradnak, földbe búnak,
    este lett.
    Tisztatestü hőség ül a
    fényesarcu fák felett.
    1940

    AUGUSZTUS
    A harsány napsütésben
    oly csapzott már a rét
    és sárgáll már a lomb közt
    a szép aranyranét.
    Mókus sivít már és a büszke
    vadgesztenyén is szúr a tüske.
    1940

    SZEPTEMBER
    Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
    a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
    vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
    a perzselőt! a hűs esők előtt.
    Felhőn vet ágyat már az alkonyat
    s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
    Kibomló konttyal jő az édes ősz.
    1940

    OKTÓBER
    Hűvös arany szél lobog,
    leülnek a vándorok.
    Kamra mélyén egér rág
    aranylik fenn a faág.
    Minden aranysárga itt,
    csapzott sárga zászlait
    eldobni még nem meri,
    hát lengeti a tengeri.
    1941

    NOVEMBER
    Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
    a holtak foga koccan. Hallani.
    S zizegnek fönn a száraz, barna fán
    vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
    Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
    félek? nem is félek talán.
    1939

    DECEMBER
    Délben ezüst telihold
    a nap és csak sejlik az égen.
    Köd száll, lomha madár.
    Éjjel a hó esik és
    angyal suhog át a sötéten.
    Nesztelenül közelít,
    mély havon át a halál.

  • Radnóti Miklós: Istenhegyi kert

    A nyár zümmögve alszik és a fényes ég
    magára vonta szürke fátyolát,
    kutyám borzol, fölmordul s elrohan,
    megugró árnyat lát a bokron át.
    Öreg virág vetkőzi sorra szirmait,
    pucéran áll és félig halottan,
    gyönge barackág ropog fölöttem
    s terhével lassan a földre roggyan.

    Ó, ez a kert is aludni s halni készül,
    gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé.
    Sötétedik. Halálos kört röpül
    köröttem egy elkésett, szőke méh.
    S fiatal férfi te! rád milyen halál vár?
    bogárnyi zajjal száll golyó feléd,
    vagy hangos bomba túr a földbe és
    megtépett hússal hullsz majd szerteszét?

    Álmában lélekzik már a kert, hiába
    kérdezem, de kérdem ujra mégis.
    Gyümölcsökben a déli nap kering
    s hűvösen az esti öntözés is.

    1936