Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdők könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybe fagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Forrás: szeretem a verseket
Most minden egy kicsit megáll,
Most nem mozdul a láthatár,
Még van időd, hogy észrevedd!
– Még láthatod!… Még nézheted!
A szél titokban megpihen,
Fülembe súg… Én elhiszem
És megsimítom szárnyait,
Mint szív a lélek álmait…
A mozdulatlan ég alatt,
A mozdulat egy pillanat
Múlva újra visszatér,
Már rügy fakad, már minden él!
A tölgyfa lombja megremeg,
Mint álmából a kisgyerek
Úgy ébred fel a nagyvilág!
– Csak én aludnék… még tovább!
Forrás: Szeretem a verseket
Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsíros
papiros szendereg.
Lágy a táj, gyöngy az est;
tömött, fonott falomb,
hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.
Hát dolgoztam híven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!
A műhely már sötét.
Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszket, mint a fű
és mint a csillagok.
1929. augusztus
Forrás: Szeretem a verseket
Hegynek vitt az erdei út.
Megálltam. Vacogtak a fák,
jobbra-balra messze kinyílt
szemeim előtt a világ:
a táj, mint vén agy vértelen
eszméi, úgy levetkezett
és nem maradt belőle, csak
a csontváztiszta szerkezet.
Tél volt és csönd, még semmi hó,
az esti köd gyűlt és oszlott.
Az elmúlt nyárnak a halott
jelen csak kísértete volt
s az élt, a múlt, mikor arany
sípot fújtak itt a rigók,
a zöld nyár, melynek hűlt helyén
most füstként szürkült a bozót.
Kísértet voltam én is a
felboncolt és kipreparált
erdőben: szinte csontomig
éreztem a csupasz halált.
– Fa vagyok én is, ágbogas
csontváz! – és éreztem a gúzst
s hogy az idő hogy marja le
rólam is a lombot, a húst.
Soká és mozdulatlanul
álltam ott a dermedező
csöndben… És lepattant egy ág
és megmoccant a temető.
Fölnéztem: – No, menjünk… – De most
rám fogta ezer fekete
vasvilláját és körülállt
a halott vázak erdeje.
– Nono! – ráztam fel magamat
és megindultam, és mire
elértem az első házakat,
átjárt az élet melege,
de tovább is, egész úton
láttam még, hogy a ködön át
hogy döfködtek felém fekete
szarvaikkal a téli fák.
Forrás: Szeretem a verseket
Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
Ti állottatok csak árván a világon.
De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
Ti maradtatok csak örök virulóan.
Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
Néma hirdetői örök Szerelemnek.
Forrás: Szeretem a verseket
Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel –
Mért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol… – S te soha
engemet?
Forrás: Szeretem a verseket
Ti zöldpalástú fenyvek, ti erdők papjai,
Templomotokba jöttem vallani,
Amire harminc éve, hogy egyre készülődök:
Nincsen nálam őszintébb tisztelőtök.
Nincs ami lelkemet tisztábban intené
Nyílegyenesen föl, csak fölfelé,
Mint az az egyre zengőbb három-négy-ötös akkord,
Mellyel ti egyre följebb tornyosodtok.
Állotok egyedül, mindegyik egymaga:
Köröskörül a párzó éjszaka,
S a sürge népű nappal, mely izzad és viháncol, –
Ti nem vesztek tudomást a világról.
Mint régi oszlopos szent, ki mit se kér, se vár,
Tinektek nem kell csak a napsugár,
Az eső meg a szél, amit a biztos ég küld.
Vagytok, ember és föld kegyelme nélkül.
Honnan van bennetek ez a szent nyugalom,
Ez az örökzöld bizalom,
Hogy így zöldelltek ingyen, télen-nyáron, betöltvén,
Amelyre küldtek, a fenyői törvényt?
Ki annyit tékozolt a semmi emberért,
Egyszer talán hozzátok is beszélt.
Tán még a Hatodik Nap fel sem hasadt a földre,
És veletek már Igéjét közölte.
Tán láttatok és láttok valami látomást,
Valami ős kinyilatkoztatást,
Amit a csillagok, amit az óceánok,
Mit emberrel közölni nem kívántok.
Amit én nem tudok, a titkot is, talán
Tudjátok régen s úgy néztek reám,
Mint – szemmel simogatva, szakállukba nevetve –
Jóságos nagyapók csacsogó kisgyerekre.
Forrás: Szeretem a verseket
Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,
társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,
állok magam, azt sem tudom, hány éve már, – az éveim
gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.
Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:
láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.
Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,
hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.
A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,
kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,
egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,
s a domb mögül jönnek felém az emberek.
Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom –
ó, mi lehet a domb mögött? – csak egyszer látnám legalább,
de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,
s titok marad a volt-titok halálomig.
Forrás: DIA – Csorba Győző
1
Szólni akarsz? hagyd el, csak káromkodni tanultál:
a szent természet borzad, ha tégedet hall.
2
Mégsem csillapodol? Mit látsz közeledni, mi zendít?
Fénylő csendes az éj, kelj tova: holdat ugatsz.
3
Koncot adok, gazdád, táplálód, és te morogsz rám?
Rajta! Morogni neked, de nekem ütni szabad.
Forrás: Vörösmarty Mihály versei (1829–1834)
Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
– pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
Forrás: Szilágyi Domokos versei
Pápai Erika előadásában: https://www.youtube.com/watch?
