Címke: természeti képek

  • Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett – 8

    Ha nem volna ilyen holdszínű a szemed,
    s ily napszínű, miközben agyag, tűz s munka formál,
    ha nem lakozna benned a lágyan libbenő lég,
    s nem lenne az egész hét ámbra-illatú tőled,

    ha nem volnál magad a tündöklő, arany perc,
    mit vadszőlőivel az indás ősz befuttat,
    s a kenyér is, mit az illatozó hold
    dagaszt szitáló lisztjéből az égen,

    ó, akkor nem szeretnélek, szerelmem!
    Mindent ölelek, ha téged ölellek,
    fövenyt, időt, a zápor nyurga fáját,

    s azért él minden, hogy én élve éljek:
    hogy mindent lássak, nem kell messze mennem,
    mindent, mi él, ott látok élni benned.

    Fordította: Somlyó György

    Forrás:

  • Buda Ferenc: Trágyaterítgető…

    Trágyaterítgető, töretlen nyugalomban
    lombvesztő fáink közé az ősz ismét beloppan.
    Enyésző levelek közt úgy elkékült a szilva,
    mint asszony szemealja, ha bánatát kisírta,

    s az árkos könnycsatornán leejtve minden terhet,
    mozdítatlan dereng, örül, hogy megpihenhet.
    E tárvahagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé,
    de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél,

    s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek,
    eszelős-fekete óramutatók pörögnek,
    s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel
    együtt orsózza föl egy forgó óratengely.

    Könyökök, térdkalácsok kövülnek, hegyesednek,
    sértetlen-szép vizek páncéllá hegesednek,
    s ifjúságom a földbe ivódik, mint a hólé.
    Csak tenyerem tarthatom fölibénk háztetővé,

    összenőtt lélekkel véled életre-halálra,
    gerendás ujjaimat fejeden összezárva,
    s mert csillagvonzás húzott egymás szivére minket,
    a rossz rólunk lefoszlik, mint Napról a tekintet,

    s bár lelkünk megperzselődött lepkeszárny a lángban,
    fogjuk egymás kezét e homloktalan világban,
    s testedben kivirágzik, amit beléd leheltem,
    a vérillatos vessző, könyörtelen szerelmem.



    Forrás: PIM

  • Ágh István: Szereleműző

    Ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze
    oda aki adta

    a nő álmába
    mint féreg az almába
    minden mozdulatába
    mint szél a Dunába

    onnan zuhanjon
    házba szobába
    legyen szobája
    hajnali kocsma

    szobrok képek
    támadjanak föl mint a részeg
    iszonyodva
    onnan zuhanjon

    tájba világba
    kismadaras kertet
    kaszaboljon az ég kaszája
    lomb leessen

    virág kivesszen
    porrá lehessen
    zöld por a májusi tájból
    fűből fából kalászból

    vörös a vörös nyárfavirágból
    lila a lila mákvirágból
    sárga a sárga tányérvirágból
    ezt a szerelmet

    a táj kivesse
    anyám apám
    anyja apja
    lakodalmába

    kérő szerelmes szavakba
    mámoros szemekbe borba
    négyféle testbe
    négyféle vérbe

    onnan zuhanjon
    ciprus tövébe
    szálljon alá a
    csontsövényű éjbe

    ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze



    Forrás: PIM
    magyar költészet

  • Kosztolányi Dezső: Nyárfa

    – Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
    Karcsún, fehéren állok a határba.
    Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
    S minden széllel zenélek, mint a hárfa.


    Kosztolányi Dezső: Medve

    – Mindig ölelnék, mindent, a világot,
    a fát, a sziklát, a kisgyerekeket,
    vagyok a lompos és otromba jóság,
    a láncravert, esetlen szeretet.


    Kosztolányi Dezső: Kolibri

    – Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
    de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
    Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
    Csókolni itten nem lehet elégszer.
    Őrjöngj, röpülj, s örülj, ha lázban égsz el.


    Kosztolányi Dezső: Darázs

    – Fekete-sárga gyilkos, tőr kezében:
    darázs!
    Izgága röpte, ideges zugás:
    varázs!
    A seb, melyet döf, izzó, lángoló-vad:
    parázs!


    Kosztolányi Dezső: Galathéa

    – A madarak zenészek.
    Én nem tudok dalolni, ámde nézek.
    Ha színeket rakétáz a tenyészet,
    úgyis megértem a dicső Egészet.
    Fészek
    nélkül csapongok így a feslő
    virágra, részeg,
    bohém és néma festő.


    Kosztolányi Dezső: Ezüst

    – Én, az arany szegény testvére, fáradt
    lelkemből a múlt halvány fénye árad.
    Olyan vagyok, mint ég késői ősszel,
    mint könny a csipkén, a holdfény s az ősz fej.
    Emlékezem csupán, de már nem élek.
    Ezért zenélek.


    Kosztolányi Dezső: Smaragd

    – Mi illik a te szép, vad kedvesedhez?
    Mi hűti forró lázát? A smaragd.
    Tedd gyűrűjébe e zöld, lanyha békét,
    s hogy meg ne unja hűvös, tiszta ékét,
    művész, kemény, fényes lánggá faragd.


    Forrás: MEK