https://verskucko.com

Címke: testiség

  • Benyó Judit: Szeretőm dicsérete

    Vállad úgy érintem meg,
    akár egy csengőt,
    kulcscsontod pengeni hallom,
    mintha a legfinomabb gitár szólna.

    Mellkasodon szépen elalszom,
    és karom keresztülvetem feszes derekadon.
    Mint fiatal nyárfáé, olyan csípőd lengése –
    hosszú lábszáraidat olyannak érzem,
    mint az erdő indáinak szorítását.

    Tested illatát dicsérem,
    amikor mellettem vagy,
    mintha az élő világ tükrébe néznék.

    Áldom testedet ma,
    és mindenkor áldani fogom karjaid, ujjaidat,
    melyekben a ragaszkodás vérerei folydogálnak!

    Mint az ananász íze, olyan szádé is,
    fogaid fehérek és nevetéskor fényesek –
    homlokodhoz gyakran úgy érek,
    mintha ékszered volna,
    és szemed olyan óriásnak látom,
    mint a Holdat.

    Szerelmesem,
    szemöldököd fekete íve
    egy kis rigómadár tollának formájához hasonló.

    Orrod ékes és rugalmas, akár egy elefántcsontdísz,
    füled kanyargói édes labirintok!

    Bőröd alatt az izmok olyanok, mint a dróthuzalok,
    és izzóak bőröd alatt a plazmák!

    Nagyszerű harci dobok pergése az ágyékod!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Berda József: Ne szólj szám–

    Csücsülj csak ülepem, légy vidám,
    légy te a százsípú orgonám!
    Nincs más vigaszom, ami hangot ad, –
    áraszd kegyelmed: tiszta hangodat.

    A száj szava hazug; nincs már hitele.
    Az ördög tudja csak, mit mível vele.
    Véled incselkedni méltó mulatozás,
    csücsülj csak, danolj hát, korhely csodadudás!

    Forrás: 2000 Irodalmi és Társadalmi Havi Lap – Berdalok

  • Rochy György: Vad szerelem

    Ajkaim közt az érzéseim,
    Számban a vihart keltő szavak,
    agyamban őrült lázadás,
    ráncaimban az indulat.

    Szememben a lángoló vadság,
    ujjaim közt élet és halál,
    vállamon nyugvó bánatok,
    szívemben egy reneszánsz bál.

    De minden gondolat és érzés,
    minden ősi vágy és akarat,
    eltűnik majd, ha éjszaka
    testem a testedre tapad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Ruhátlanul

    A mozdulat fensége ép s töretlen
    és ezredévek meg nem dönthetik:
    fejem nyugoszik delejes öledben,
    fölöttem égnek csillag-kebleid…

    Hány atom épült hús-ideg szoborrá,
    míg betelt az egyetlen pillanat –
    élő lélek az anyag-világ ormán,
    élő lelkemnek átadtad magad!

    Millió évek millió esélye
    millióképpen dönthetett veszélybe
    s mi, konok kettős, mégis itt vagyunk!

    Ruhátlanul és talpig vérben, vasban…
    Karoljuk egymást fullasztó magasban –
    iker-fényt szór ránk szívünk és agyunk!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rochy György: Vad szerelem

    Ajkaim közt az érzéseim,
    Számban a vihart keltő szavak,
    agyamban őrült lázadás,
    ráncaimban az indulat.

    Szememben a lángoló vadság,
    ujjaim közt élet és halál,
    vállamon nyugvó bánatok,
    szívemben egy reneszánsz bál.

    De minden gondolat és érzés,
    minden ősi vágy és akarat,
    eltűnik majd, ha éjszaka
    testem a testedre tapad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály – Szebb öröm

    Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje
    remeg az ablakon. Érzed? Ez itt
    a szív állandóan üres edénye,
    pedig örökké csak merít, merít.

    Mondhatnám ezt is még: ó, harmatos
    alma a tested, s rá a fény havaz!
    De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,
    s hogy női test, izgató és igaz.

    És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
    asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
    mert úgy szorítasz forrón, sírva, magadhoz,
    hogy embernél több leszek általad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán – A vágy vak éccakáján

    A vágy kihűl a józan öntudatban.
    De sisteregve forr az öntudatlan,
    mely korlátlan úr mindnyájunk felett.

    Hiába szúr a kénytelen szüzesség!
    A gyatra vérnek az kell, hogy megessék! –
    Ezer titkos bűn köt össze veled!

    Be jó gyermeknek lenni, kit a pázsit
    bujálkodó melege meg nem másít,
    csak hátán fekszik és az égre néz.

    Be jó néki, mert a földig nem ér el;
    felhőkkel játszik, lilával, fehérrel –
    az égből ömlik ajkára a méz.

    De mit csináljak vágyó két karommal?
    S a mellemmel, a meggyalázott rommal?
    mely árva sírként feléd domborul…

    Tovább viszem szomorú úti málhám:
    szerelmemet, a vágy vak éccakáján,
    mely jéglepelként szívemre borul…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Orbán Ottó: Kibomló nyár

    Úgy jöttem hozzád, mint a szél a fához,
    forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
    most ülök lábadnál, szám az arcodnak némasággal áldoz,
    mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
    hogy hanggal betemetném, szóval betemetném,
    csak nézlek, boldog ég része, örökre
    egyforma felhők közt és mint a repkény
    tekintetedre tekergődzöm s keringnek bennem a kínzó
    gyönyörűség nedvei, az alvó, meleg fény
    nedvei s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
    se dallam,
    csak a sűrű párában úszó
    csend, mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
    réteken a frissen született borjak,
    élek, ágad és gyökered, hogy halkan
    suhanva friss combjaidra hajoljak.

    Mint hajnal a földre, felhőtlen hull testedre testem
    s megnyílsz, kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
    Én szabadnak születtem,
    nem ismertem a törvényt,
    most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
    szívem piros szőnyegét önként,
    hogy járj rajta süppedő lábbal,
    mert nem több az öröklét,
    mint te meg én, mint mi meg ti, a bizonyos halállal
    dacoló pillanat, a könnyű és ökölkön
    tartó harag, melyet csak a szél és a madár hall,
    míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó György – Teiresziász

    Az kell nekem most, ami nem lehet.

    Te borulj rám, mint tengerre a hegy.
    S míg téged a teremtés kínja tölt,
    én nyújtózzam el termőn, mint a völgy,
    kinyílva lágyan én bújjak alád,
    hogy élve temessen belém a vágy,
    így lássam kéjben-széttört arcodat,
    ahogy az ég villám közt meghasad,
    s ujjongva gyászoljalak részegen
    e mindig boldog-végű vészeken,
    hol biztosabb élet minden halál
    s minden elszórt perc új talajt talál,
    és feltör engem, eltölt, és kikel,
    teljes gyümölcs: a héj, a hús, a mag,
    a mindentudóvá-nőtt pillanat
    érett csudája: a hármas Iker.

    A csillagtermő éji hárs alatt
    így révedett Teiresziász, a vak,
    egy női test felett, egy test alatt
    vettetve, sors alatt és sors felett,
    így mondta ki, mi ki nem mondható:
    – Ó, lenni az, mi lenni nem lehet!

    Ó, tudni azt, ami nem tudható!

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Pierre de Ronsard – Ölelj meg, kedvesem…

    Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
    lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
    adj még ezer csókot és még tízezret;
    a szerelem nem számol s mindig szomjas.

    Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
    ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
    s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
    hol porrá válik, többé sem lesz.

    Szorítsd körém öled piros rózsáját,
    amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
    a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;

    s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
    csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
    a kurta napnak s rövid éjszakának.

    Ford. Faludy György

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig