Ajkaim közt az érzéseim,
Számban a vihart keltő szavak,
agyamban őrült lázadás,
ráncaimban az indulat.
Szememben a lángoló vadság,
ujjaim közt élet és halál,
vállamon nyugvó bánatok,
szívemben egy reneszánsz bál.
De minden gondolat és érzés,
minden ősi vágy és akarat,
eltűnik majd, ha éjszaka
testem a testedre tapad.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy tested fehér kenyerét
megosztottad velem
ne legyen adományod
ne legyen érdemem.
Legyen eleve rendelés
a sors bocsánata
amért a pusztulás elől
kitérnünk nincs hova.
Mert nem ott volt a kezdet,
hogy megtaláltalak
te nyitottad ki értem
magányosságodat
és nem lopás, nem önzés
ha magam rád fonom
bőrömön átparázslik
minden tulajdonom.
Míg ujjad fűzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg
a hanyatló erő is
hozzád visz közelebb.
Bár fölsebez a hajnal
megalvadt csönd az éj
míg testünk kettős vérköre
forog, szoríts, ne félj.
Mit ér a léten-túli hit
a vak remény mit ád?
Utaztunk egymás áramán, – nekünk
már nem kell más világ.
Forrás: Lélektől lélekig
Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje
remeg az ablakon. Érzed? Ez itt
a szív állandóan üres edénye,
pedig örökké csak merít, merít.
Mondhatnám ezt is még: ó, harmatos
alma a tested, s rá a fény havaz!
De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,
s hogy női test, izgató és igaz.
És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
mert úgy szorítasz forrón, sírva, magadhoz,
hogy embernél több leszek általad.
Forrás: Lélektől lélekig
A vágy kihűl a józan öntudatban.
De sisteregve forr az öntudatlan,
mely korlátlan úr mindnyájunk felett.
Hiába szúr a kénytelen szüzesség!
A gyatra vérnek az kell, hogy megessék! –
Ezer titkos bűn köt össze veled!
Be jó gyermeknek lenni, kit a pázsit
bujálkodó melege meg nem másít,
csak hátán fekszik és az égre néz.
Be jó néki, mert a földig nem ér el;
felhőkkel játszik, lilával, fehérrel –
az égből ömlik ajkára a méz.
De mit csináljak vágyó két karommal?
S a mellemmel, a meggyalázott rommal?
mely árva sírként feléd domborul…
Tovább viszem szomorú úti málhám:
szerelmemet, a vágy vak éccakáján,
mely jéglepelként szívemre borul…
Forrás: Lélektől lélekig
Úgy jöttem hozzád, mint a szél a fához,
forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
most ülök lábadnál, szám az arcodnak némasággal áldoz,
mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
hogy hanggal betemetném, szóval betemetném,
csak nézlek, boldog ég része, örökre
egyforma felhők közt és mint a repkény
tekintetedre tekergődzöm s keringnek bennem a kínzó
gyönyörűség nedvei, az alvó, meleg fény
nedvei s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
se dallam,
csak a sűrű párában úszó
csend, mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
réteken a frissen született borjak,
élek, ágad és gyökered, hogy halkan
suhanva friss combjaidra hajoljak.
Mint hajnal a földre, felhőtlen hull testedre testem
s megnyílsz, kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
Én szabadnak születtem,
nem ismertem a törvényt,
most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
szívem piros szőnyegét önként,
hogy járj rajta süppedő lábbal,
mert nem több az öröklét,
mint te meg én, mint mi meg ti, a bizonyos halállal
dacoló pillanat, a könnyű és ökölkön
tartó harag, melyet csak a szél és a madár hall,
míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.
Forrás: Lélektől lélekig
Az kell nekem most, ami nem lehet.
Te borulj rám, mint tengerre a hegy.
S míg téged a teremtés kínja tölt,
én nyújtózzam el termőn, mint a völgy,
kinyílva lágyan én bújjak alád,
hogy élve temessen belém a vágy,
így lássam kéjben-széttört arcodat,
ahogy az ég villám közt meghasad,
s ujjongva gyászoljalak részegen
e mindig boldog-végű vészeken,
hol biztosabb élet minden halál
s minden elszórt perc új talajt talál,
és feltör engem, eltölt, és kikel,
teljes gyümölcs: a héj, a hús, a mag,
a mindentudóvá-nőtt pillanat
érett csudája: a hármas Iker.
A csillagtermő éji hárs alatt
így révedett Teiresziász, a vak,
egy női test felett, egy test alatt
vettetve, sors alatt és sors felett,
így mondta ki, mi ki nem mondható:
– Ó, lenni az, mi lenni nem lehet!
Ó, tudni azt, ami nem tudható!
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
adj még ezer csókot és még tízezret;
a szerelem nem számol s mindig szomjas.
Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
hol porrá válik, többé sem lesz.
Szorítsd körém öled piros rózsáját,
amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;
s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
a kurta napnak s rövid éjszakának.
Ford. Faludy György
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Bontsd ki a szépséged vidáman,
Mint ős képeken meztelen angyalok.
Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Várj hidegen, szabadon, hősként,
Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok.
Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Hunyt szemekkel feküdj előttem,
Miként egy vadvirágos, szűzi halott.
Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Égnek szemeim téged látni,
Akit én megcsókolni nem akarok.
Vedd le ruhádról a büszke csatot
S én leborulok szőnyegedre
S megáldom a legdúsabb pillanatot.
Forrás: Lélektől lélekig
Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segítgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
úgy dolgozott mint csöppke gép
a hímzőtűvel vánkosán:
tündérfogócska – igazán –
s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
arany gyűszűt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!
Nem vágy, nem álom, nem emlék:
jaj milyen rég volt az a nemrég!
Tíz gyenge ága nyúlt felém
és én izenkint tördelém:
ó arany ágnak arany íze,
arany fa arany ízű méze!
Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.
Mert tündértest a pici kéz
mely rózsás-meztelen igéz
bús a hely hol összeömlik ága
mint csöpp csipő hajlása drága
vagy ujja láb és íze térd
s akkor hogy arca hol? ne kérdd
mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!
Csak egyszer lenne még enyém
s kedvemre csókkal önteném
szívesen halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!
Forrás: Versek mindenkinek
Vetkőzz le, mondta, mindent egészen, ez természetes,
ő is vetkőzött, dobta le a ruháit csakúgy, persze
mindent egészen, ahogy ez természetes, és egy pillanatig
furcsa volt csupaszom, olyan védtelen, olyan más,
kellett egy kis idő, hogy azonosítani lehessen,
csak amikor egymásra gördültek, és a csupaszság eltűnt,
mert a testet felöltöztette a másik test,
amikor az ujjaik elindultak a hajlatok szánkódombjain
olyan természetesen, ahogy a virág ki- meg szétnyílik,
amikor csókíze lett a testnek, és a testrészek
külön kis köztársasága befogadta az átutazót,
akkor lett valóban természetes, hogy magába honosítja
a beléköltözöttet, hogy megbillennek az arányok,
rázkódik a lég, és az idő széthullik darabokra,
hogy nincs más, csak két szép emberi test
párzó ritmusa, tánca, már nem is kettő,
hanem egy törzs két kiágazása,
fel s lehimbáló végtelensége.
Ez hát az, gondolta, és örült, büszke volt magára,
hogy pontosan úgy, ahogy kellett, ahogy természetes,
és már nem csak ővele, aki nem is volt külön lény,
hanem az egész emberiséggel egyesült.
Forrás: —
