Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt,
az irgalmatlan tiszta szeretőt –
úgy szeresd: magadat el ne vétsd.
Nevében ha lucsog a dínom-dánom:
már világgá ment egy fűszálon,
s vért izzad az óceán partjain.
Itélkező, ki nem alszik, s nem altat,
kimeríthetetlen kényes alkat,
igézi a Tündért, a jövőt.
Érte tücsökhangból niagarát
sűrít, a napraforgó spiráljain
a napkoronáig felküzdi magát.
Ó, hány remek mén dühe benne!
Diadala mégis a fegyelme,
nem csitul mégse, virrasztani hív –
Lüktet éjszakámban tündöklete –
Aranyalmánk dérvert Árgílusa, te,
mikor nyughatsz meg végleg a szívemben!
,
