https://verskucko.com

Címke: Tompa Mihály

  • Tompa Mihály – Új évkor

    Isten házába gyűl
    A hívő nép új évnek ünnepén;
    Holott forró imát
    A buzgó néppel híven mondok én.

    És a fohász imígy
    Száll ég felé: ajándokozz nekünk
    Az új év kezdetén
    Új szívet, új lelket, jó Istenünk!

    S míg érzeménye így
    Felbuzdult lelkemnek mennyben mulat:
    Ki nem feledhetem
    Imámbul a lányt, imádottamat;

    S imé nyílt ajkamon
    Véletlenűl ez új fohászt lelem:
    Maradjon, oh leány,
    Kebledben a régi szív s érzelem!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tompa Mihály: A nyugalomhoz

    Szent nyugalom,
    Oh jőj az éj lengő szelében,
    S kit úgy epeszt késő felében
    A fájdalom:
    Sápadt arcát öledbe rejti,
    Fájdalma véle szunnyad el;
    Úgyis, ha ég a reg sugára,
    Csak álmait siratni kel.

    Vagy oh, ne hozz
    Még álmot a bús szenvedőre!
    A szív oly hű most és jövőre
    Fájdalmihoz.
    Multam vidékin andalogva
    Virasztni jól esik nekem,
    Ah, hisz emlékét annak, éber
    Álmimmal bár, ölelhetem!

    Sárgult haraszt
    Borul kertem fonnyadt füvére,
    Az ősz után ki újlag ére
    Derűs tavaszt:
    A hű barát, kit szíve elhoz:
    Örömre jő, de bút talál,
    Mert kínos a szív érzeménye
    Barátunk síri álminál.

    Zöld színbe még
    Tán sárga lombon pár levél áll,
    De a borongó holdvilágnál
    Gyász a vidék.
    És így tanít e kép: jövőmben
    Ha nyílna tán egyes virág:
    Virágos tőle mégse lenne
    Az életvesztett pusztaság.

    Végnyugalom,
    Te jőj az éj lengő szelében!
    S kit úgy epeszt késő felében
    A fájdalom:
    Öledbe dől fájó szívével,
    S szelíd álomra szenderül…
    És álmodik nem háborítva
    A földi lét keservitül.

    Forrás: Arcanum

  • Tompa Mihály: Karácsonykor

    Hullámzó érzemény között
    jövén az Úrnak templomából:
    lelkemben még sok visszhangzik
    a halott igének szavából.

    Úgy tetszik, mintha hallanám:
    mikép zendül a pásztor-ének,
    szív és ajk hű összhangzatában
    az istenember nagy nevének.

    A megváltó ma született…!
    Betölt az évek teljessége…
    Dicsőség Istennek mennyégben!
    Az emberekhez égi béke!

    De szívem rögtön elszorul
    miatta sajgó fájdalomnak,
    midőn tovább zendül az ének:
    legyen szabadság a raboknak!

    Az árva népre gondolok…
    S jövén az Úrnak templomából:
    lelkembe kínnal ez nyomul be
    a halott igének szavából.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Petőfi Sándor: Tompa Mihálynál

    Itt vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül.
    Mit bámulsz úgy? ne szúrj szemeddel keresztül.
    Hunyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
    Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
    S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez…
    Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.

    Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset:
    Vajjon ki az ördög háborítja csended?
    Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem,
    De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
    Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
    S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

    Édes barátom!… de szólj már te is egyet,
    Bennem a gondolat gondolatot kerget,
    Úgy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
    Asztalhoz vetődik, – úgy vagyok valóban –
    S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
    Hej pedig olyan sok mondanivalóm van.

    Új hivatalodban hogy éled világod?
    Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod?
    Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a,
    Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova.
    Megfér-e együtt a lant és a biblia?
    Nem vesz össze rajtad Apolló s Jehova?

    S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
    Száll-e megnyugovás lelked hullámára?
    Vesd ki jóbarátom, vesd ki azt a férget,
    Mely titkon, de folyvást emészt téged belül:
    Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet!
    Ha vehetünk, mért ne vennénk örömiből?

    S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk.
    Csak akaratos ne legyen természetünk.
    Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más
    Pohárból inni, mint amelyre kedve jött.
    A bölcs – mert nem jogunk a sok válogatás –
    Ahonnan jut, onnan issza az örömöt.

    Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam…
    De ím harangoznak: tiszteletes uram,
    Vegye hóna alá imádságos könyvét,
    S végezze illendőn a szent szolgálatot;
    Én majd addig itt a kis kertben nézek szét,
    S istenige gyanánt szívom az illatot.

    Mert az én templomom a nyílt, nagy természet…
    Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed,
    Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam
    Homér-Arany Jánost, hazánk új csillagát,
    S az én csillagomtól, rózsámtól hogy váltam,
    S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.

    Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom…
    De ideje végre, a szót kettévágnom,
    Eredj, mert a harang immár elhallgatott,
    Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet,
    S vigyázz: örömedben egyik bordalomat
    Ne mondd el valahogy a miatyánk helyett.

    Beje, 1847. július 3–8.