Török Sophie: Napfürdő
Addig bámultam hunyt szemmel
az égető napba, míg pupillám
két sötétkék gyöngyként keringett
fejemben, s felvert gondolataim
aranykásába bódultan feledték
nehéz értelmüket. Testem veszteg feküdt
s vakon zsongtak szemeim bíbor
födelük alatt – mégis láttam
és jártam, sugárlábakon jártam
s aranytenger hárfacsobogása
öntözte légies káprázatomat.
Jártam, röpültem! Ez a világ
nem volt sehol, csak bennem volt!
csak nekem ragyogtak tündöklő
dombjai. Hangok szikráztak bennem
mint gyémánt, s vak szemem mögül
a világ zengő fényekkel adott hírt
végtelenről és örökkévalóságról…
És ember, ember aranyos partjaimon
ember nem volt egyetlenegy se.
Forrás: Nyugat, 1937/12. szám
