Címke: történelmi

  • József Attila: BÚS MAGYAR ÉNEKE

    Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
    Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
    Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
    S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

    Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
    Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

    Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
    Régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja.
    Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
    Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

    Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
    Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

    Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
    Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
    Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
    S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

    Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
    Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

    Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
    S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
    Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
    S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

    Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre
    S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

    1922 első fele

  • Arany János: Both bajnok özvegye

    Hunyad alatt, egy kis házban,
    Élt az özvegy, talpig gyászban;
    Mint gyümölcs a fát, lehajtja
    Nehéz gondja, gondolatja:
    Neveletlen négy magzatja.

    “Gyertek elő – monda – gyertek
    Négy apátlan árva gyermek:
    Hadd szelek most a kenyérből,
    Nem puhából, nem fehérből:
    Csak az árvai szegényből!

    Hatalommal a rokon-had
    Elfoglalta birtokunkat:
    Ide látszik a ház orma,
    Ide barnúl régi tornya,
    Ide villog a vitorla.

    Jaj! mert aki védelmezze,
    Messze van az tőlünk, messze:
    Levél oda el nem juthat,
    Izenő szó oda nem hat,
    Követ onnan hírt nem hozhat.

    Mert szószóló nyelve néma,
    Ótalmazó karja béna;
    Sírba szállott szemünk fénye,
    Az özvegynek a reménye,
    Az árvának a törvénye!

    Cserna vizén zúg a malom:
    Más veszi a vámot azon;
    Másnak zöldell a domb hátja,
    Másnak a völgy selyem ágya, –
    Még az Isten is megáldja!

    Kérdezi majd a jövevény:
    Bothi Bajnok hol van szegény?
    Both elesett, a hű bajnok,
    És az árvák, és az anyjok, –
    Tudja Isten, merre vannak!”

    Hunyad alatt egy kis házban
    Ül az özvegy, földig gyászban;
    Mint gyümölcs a fát, lehajtja
    Nehéz gondja, gondolatja:
    Neveletlen négy magzatja.

  • Arany János: Szondi két apródja

    Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
    Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
    Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
    Tetején lobogós hadi kopja.

    Két ifiu térdel, kezökben a lant,
    A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
    Zsibongva hadával a völgyben alant
    Ali győzelem-ünnepet űlet.

    “Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
    Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
    Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
    Odaillőt egy huri nyakra!”

    “Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
    Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
    Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
    És pengeti, pengeti, sírván.”

    …S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
    Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
    Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
    Meg nem marad itt anyaszülte.

    “Szép úrfiak! immár e puszta halom,
    E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
    Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
    Odalenn vár mézizü sörbet. -“

    Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
    Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
    Jézusa kezében kész a kegyelem:
    Egyenest oda fog folyamodni.

    “Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
    Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
    Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…
    Ali győzelem-ünnepe van ma!”

    Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
    És pattog a bomba, és röpked a gránát;
    Minden tüzes ördög népet, falat ont:
    Töri Drégel sziklai várát.

    “Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
    Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
    Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold:
    Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

    A vár piacára ezüstüt, aranyt,
    Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
    Harcos paripái nyihognak alant:
    Szügyeikben tőrt keze forgat.

    “Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett!
    Zászlós kopiával hős Ali temette;
    Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset -;
    Zengjétek Alit ma helyette!”

    Két dalnoka is volt, két árva fiú:
    Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
    Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
    Vele halni meg, ócska ruhába’!

    “S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
    Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
    Sátrában alusztok, a széltül is ó:
    Fiaim, hozzá köt a hála!”

    Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
    Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
    Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
    Kelevéze ragyog vala balján.

    “Rusztem maga volt ő!… s hogy harcola még,
    Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
    Én láttam e harcot!… Azonban elég:
    Ali majd haragunni fog érte.”

    Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
    Kő módra befolyván a hegy menedékét:
    Ő álla halála vérmosta fokán,
    Diadallal várta be végét.

    “Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
    Dícséretiből az otromba gyaurnak?
    Eb a hite kölykei! vesszeje vár
    És börtöne kész Ali úrnak.”

    Apadjon el a szem, mely célba vevé,
    Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
    Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
    Ki miatt lőn ily kora veszte!

  • Arany János: Zách Klára

    Énekli egy hegedős a XIV-ik században

    Királyasszony kertje
    Kivirult hajnalra:
    

    Fehér rózsa, piros rózsa…
    Szőke, leány, barna.

    "Királyasszony, néném,
    Az egekre kérném:
    

    Azt a rózsát, piros rózsát
    Haj, beh szeretném én!

    Beteg vagyok érte,
    Szívdobogást érzek:
    

    Ha meghalok, egy virágnak
    A halottja lészek!”

    "Jaj! öcsém, Kázmér,
    Azt nem adom százér! -
    

    Menj! haragszom… nem szégyelled?…
    Félek, bizony gyász ér!

    Sietős az útam,
    Reggeli templomra:
    

    Ha beteg vagy, hát fekügy le
    Bársony pamlagomra.” –

    Megyen a királyné,
    Megyen a templomba;
    

    Szép virágok, deli szűzek
    Mind követik nyomba.

    Könyörögne, - nem tud,
    Nem tud imádkozni;
    

    Olvasóját honn feledé:
    Ki megyen elhozni?

    "Eredj fiam, Klára,
    Hamar, édes lyányom!
    

    Megtalálod a térdeplőn,
    Ha nem a diványon.”

    Keresi a Klára,
    Mégsem akad rája:
    

    Királyasszony a templomban
    Oly nehezen várja!

    Keresi a Klára,
    Teljes egy órája:
    

    Királyasszony a templomban
    De hiába várja.

    Vissza se megy többé
    Deli szűzek közzé:
    

    Inkább menne temetőbe
    A halottak közzé.

    Inkább temetőbe,
    A fekete földbe:
    

    Mint ama nagy palotába
    Ősz atyja elébe!

    "Hej! lányom, lányom!
    Mi bajodat látom?
    

    Jöszte, borúlj az ölemre,
    Mondd meg, édes lyányom.”

    "Jaj, atyám! nem - nem -
    Jaj, hova kell lennem!
    

    Hadd ölelem lábad porát, –
    Taposs agyon engem…!”

    Harangoznak délre,
    Udvari ebédre;
    

    Akkor mene Felicián
    A király elébe.

    A király elébe,
    De nem az ebédre:
    

    Rettenetes bosszuálló
    Kardja – volt kezébe’.

    "Életed a lyányért
    Erzsébet királyné!"
    

    Jó szerencse, hogy megváltja
    Gyönge négy ujjáért.

    "Gyermekemért gyermek:
    Lajos, Endre, halj meg!"
    

    Jó szerencse, hogy Gyulafi
    Rohan a fegyvernek.

    "Hamar a gazembert...
    Fiaim, - Cselényi...!"
    

    Ott levágák Feliciánt
    A király cselédi.-

    "Véres az ujjad,
    Nem vérzik hiába:
    

    Mit kivánsz most, királyi nőm,
    Fájdalom díjába?”

    "Mutató ujjamért
    Szép hajadon lányát;
    

    Nagy ujjamért legény fia
    Borzasztó halálát;

    A másik kettőért
    Veje, lánya végét;
    

    Piros vérem hullásaért
    Minden nemzetségét!”

    Rossz időket érünk,
    Rossz csillagok járnak.
    

    Isten ója nagy csapástól
    Mi magyar hazánkat! –

  • Arany János: István örökje

    Az időket zengem én, és az idők apját,
    Teliteljes fényiben a dicsőség napját.
    Vajha késő énekem egy Józsua lenne!
    Megállítná e napot, mielőtt lemenne.

    Üle István szent király fejedelmi székén,
    A soknyelvű nemzetet birja vala békén;…

  • Arany János: Szibinyáni Jank

    Ritka vendég Rácországban
    Zsigmond a király, a császár:
    Jól fogadja István vajda,
    István, kinek apja Lázár:
    Hét egész nap látja dúsan,
    Becsülettel, emberséggel;
    Nem felejti, ki a gazda,
    S nem felejti, kit vendégel.

    Majd vigasság: zene, tánc, bor
    Tartja ébren a földházat,
    Majd ujudvar, öklelés áll, –
    Hangos erdőn nagy vadászat:
    Száz tülök szól, hajt az eb s pór,
    Nyomja össze a vad berket,
    Szorul a rés, a lovag lés,
    Íja pendül, ménje kerget.

    Áll a hajsza, vége-hossza
    Nincs vetélgő hetyke dicsnek:
    “Magyar a magyar” Zsigmondnak,
    “Szerb a szerb” Lazárevicsnek;
    “Ámbár – mond ez – udvaromnál
    Van egy apród, csak parányi:
    Az magyar lesz!…Erdély szülte,
    Neve Janko Szibinyáni.

    Hallod-e Jánk”…! Ím azonban
    Zörmöl a gaz, reng a sűrü:
    Nagy csikasz vad ugrik föl, de
    Visszaperdül, mint a gyűrü –
    “Hallod-e Jánk! ím királyod
    Szeme látja, – s ez jutalma,
    Hogy te nékem azt a farkast
    Megkeríted élve, halva.”

    Rövid a szó, – gyorsan hangzó
    Kísérője büszke jelnek:
    De sokallja, meg se hallja,
    Már nyomúl a hősi gyermek.
    Hol királya, még a tájra
    Szeme egyszer visszalobban,
    S a vad állat meg sem állhat:
    Mind szorítja, űzi jobban.

    S majd a róna sorompója
    Nyílik, amint hajtja ménjén,
    Majd eltűnnek a sürűnek
    Lombos, ágas szövevényén.
    Itt gyalog száll, – paripája
    Fel s alá nyerít gazdátlan;
    Szóla Zsigmond: kár volt, mégis!…
    Szól a vajda: semmi! bátran!

    Jank azonban mind nyomon van:
    Le, a völgynek, fel, a hegyre,
    Vadcsapáson, vízomláson
    Veri, vágja, űzi egyre.
    A vad olykor hátra horkol,
    Foga csattog, szája résnyi,
    Majd, mint vert eb, kit hevertebb
    Ostor üldöz, szűköl és nyí.

    Már az állat piheg, fárad,
    Nem az ifju, noha gyermek:
    Martalékát addig űzi
    Míg ledobban s vár kegyelmet.
    A királyhoz és urához
    Rabul vonja, szégyenszemre;
    Szól a vajda: ez nem első!
    Szóla Zsigmond: “Istenemre!…

    Tartom a just e fiúhoz!
    Enyim a fa, az gyümölcse:
    Visszakérem. Te kegyelmed
    Ebben most már kedvem töltse.”
    Nem oly hangon volt ez mondva,
    Hogy sokáig, vagy hiába…
    Így kerűlt Jank Szibinyáni,
    Zsigmond király udvarába.

    Ott idővel karral s fővel
    Isten után vitte sokra;
    Másszor is még, többször is még
    Járt vadászni farkasokra;
    Mint védője a keresztnek,
    Megrontója büszke tarnak,
    Idegen nép hőse is lett
    Derék hőse a magyarnak.

    Most is vallják, egyre dallják
    Szerbhon ifjai, leányi,
    Guzlicájok hangja mellett:
    Ki volt Janko Szibinyáni.
    De a magyar ajakon is
    Neve, híre általános:
    Mert hisz él még… él örökké
    A dicső Hunyadi János.