Hogy miért vagyok többször szomorú,
mint víg, ó, kedves, kár úgy számba venni,
jól van ez így,
lásd, kell szomorú embernek is lenni.
Kell lenni szívnek, amelyben kihajt
s dússá érik az élet szenvedése,
vak, ferde mag,
mely mégis, mégis istennek vetése.
S lásd, van az úgy, hogy ez a bús vetés
legsúlyosabb kalászát akkor kapja,
– furcsa titok –
ha jó időnek fénylőn süti napja.
Forrás: Lélektől lélekig
A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, ifjan hányszor lestelek,
Vígan, bízón kerestelek.
Bordáim rácsos lugasán
A szívem úgy izzott feléd,
Mint a tavaszi lugasok
Rácsa közt piros lampion…
És lehúnyt szemmel híttalak,
Te testtelen és drága füst,
Hányszor mellemre szíttalak,
Te…….. és drága szél,
Mellem remegő függönye
Hányszor dagadt…
Éji mámorban lestelek,
Hűs erdőkben kerestelek,
Feldúltam asszonyok ölét,
Csak egyszer borulni föléd.
Elkoptam. Nézz rám. Nézz felém,
Itt állok, és nem is tudom,
Éltem delén vagy estelén,
És azt hittem, hogy rádnyitok,
Te iszonyú, te nagy titok…
Nézd, nincs páncélom, mellvasom,
Kitakarom a mellkasom,
E borda-rácsos bús lugast,
Zászlós tüdőm, a bús lyukast…
Tüdőm rekedten felzihál
A csontos rácsú furcsa kasban,
Mint őszi szélben csapkodó
Tépett függöny a bús lugasban…
A vérerek bús ágbogán
Roncsolt tüdőm rőt lomb a fán…
…Levánnyad róla, mint a bús,
Elomló lomb, a gyenge hús…
A bordák közé aggatott
Tüdőt, mit bús kór lyuggatott,
S melyből, ha néha… vér
…… feltör, és ajkamig ér
…….. bíbor iszap
……….. kicsap.
Lehúnyom lankatag szemem,
Itt, északi hegyek között…
Ha rossz voltam s hanyag,
Ki volt rossz, a lélek vagy a test,
A szikra vagy a bús anyag?
Forrás: Lélektől lélekig
Mi tagadás, én víg vagyok, ha látják,
Nem győz rajtam nevetni kis öcsém,
De fátylába von elbusongó lágyság
Félre szobámnak csöndes hűvösén.
Ó, nem bánt engem asszonyság meg lányság,
Nagy problémák csomóját nem kötém,
Nem bánt a vallás, a papok, misék:
Csak valami nagy… Egyedüliség…
Ó, neked azt, ha úgy megmagyaráznám!
Kis paradoxok emésztő sulyát,
Ha mint nagy festők méltán csodált vásznán
Élni látszanak a festett gulyák,
Bivalycsordám is én elődbe ráznám,
Mely lelegeli lelkem sarjuját,
Ha el tudnám mondani, hogy mi öklel!
Ó, ehhez nemcsak rím kell, ehhez több kell!
Ha ez a vers hát épp csak délibáb lesz,
Nagyító, elferdítő, torzító,
Bocsáss meg érte, hisz örök hibám ez,
Kimondanám, mi ki nem mondható,
Mint rossz szabó, ki túlfinom ruhát kezd,
Mely keze alatt már csak rontható,
Aethert hogy varrjon Árpád kontár tűje,
Kubelik ő, de nincsen… hegedűje…
Forrás: Lélektől lélekig
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy… mennie kell… s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán… le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…
Forrás: Lélektől lélekig
Egy eb lohol az utcán, mért látom most meg ezt?
És mért tűnődöm el kósza és csapzott sorsán?
Hisz reszket a világ, és forró vért ereszt
Miriád seb… Egy eb lohol az utca sarkán…
Mily hang halt meg, mely valaha dalolt?
És ez az éhes és rettentő, sárga ebszem
A véghetetlen hűség szelíd, szép tükre volt,
Mért kell, hogy minden szépség odavesszen?…
Nem gondolok többé reá….. igyekszem…
De…
Ó, sárga, iszonyú, züllött, bús, árva ebszem…
Forrás: Lélektől lélekig
A szürke éj kóbor lovagja lettem,
Mint egy beteg, unalmas trubadur,
S amint az est sok groteszk árnya lebben,
Megindulok, merengve, szótlanul…
Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák,
Pirulnak az eső utáni tócsák,
Hidegen villog a kék kövezet,
Kápráztat és vezet…
Az égen felhők szállnak, szomorúak,
Nehéz párájú, sápadt, bús rajok.
Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak
A földi, párás, fájó sóhajok…
Körül a sok komor körrajzú kőház
— Megannyi szfinx — a szürke éjbe méláz;
Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le,
Komor ablak-szeme…
Ó, ott belül e falak nem ily némák:
Sírnak, hörögnek, halnak ott talán,
Ilyenkor kúszik vergődő problémák
Hűs kígyóteste a lelkek taván;
Megremeg fogaim közt cigarettem,
Hamva lehull szürkülő permetegben,
S közel valahol bús ária csendül:
Egy dal Chopinből…
Lelkemben sok-sok bús emlék piheg fel,
Ó, hol vagy enyhület nyugalma, hol?…
S ím barna oszlopsorként zöld ívekkel
Elém tárul egy fűszeres fasor,
Már itt az erdő sűrű lombja hallgat,
Körülvibrálnak illatos fuvalmak,
Mellemből egy halk sóhaj tör utat,
S megejt az áhitat…
Az örök templom, a sok zsolozsmás ág
Reámborul, könny futja át szemem,
Egy gyermekkori édes, halk imádság
Bűbája száll át árva lelkemen
S csak néha nyilall szívembe a kétely:
Ó, nem suhansz-e csalfa mámorként el,
Szent áhitat, te békés, tiszta, mély,
Ha elröpül az éj?…
Forrás: Lélektől lélekig
Nos vége! s bármily fájó íz is,
Úgy fáj-e, mint hívém?
Ehj! jójszakát, cseveg a csíz is
Már a tornác ívén!
A szülők ifjú rügye pelyhes,
Így láttam én ma még,
De holnap mind pattanva kelyhes,
– S lásd minden szín kiég…
Drágám, hát ránk is ily sors vár? – óh,
Nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? – jó!
De annak is jut ám
Egy nézés, ében fénnyel villanó! –
Szívem hadd őrzi görcsösen, –
S hangod, mely ujjong: hulljon még a hó!
Lelkemből nem múl sohasem!
De szóm nem lesz hőbb, mint illik, s szokás,
Csak tán csöppnyit puhább,
S csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
Csak tán picinyt tovább…
(Tóth Árpád fordítása)
Forrás: versfordítás-gyűjtemények
Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.
Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?
Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.
Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!
Forrás: kötetben megjelent vers (Tóth Árpád művei)
Ó, lesz-e nékem valaha
Egy csendes, barátságos kertem,
Hol fényes lombú fák között
Hosszan, békén lehet pihennem?
Hol bölcsen elemezhetem
Megélt, elmúlt tragédiáim,
S csendesen mosolyogni látnak
Az orgonáim?
És lesz-e tisztes, ősz hajam
S agyamban csöndes, öreg eszmék?
Miket szép, széles gesztusokkal
Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
Kinyitnók a klub ablakát,
Ragyogna ránk a holdkorong,
S múltról zenélő szívvel ülnénk:
Öreg szobrok, vén Memnonok…
De biztos-é, hogy mindenik
Öreg szívre leszáll a béke?
S hogy ami most fáj, akkor édes?
Vagy jobb, ha most szakadna vége?
— Ki a körútra szaporán,
Ki! a vasárnapi zsivajba!
Itt benn valami fojtogat,
Félek magamba…
Forrás: Tóth Árpád
