(fordította: Kosztolányi Dezső)
I
Skárlátszínű fegyverkabát
nincs rajta, mint előbb,
mert vér és bor csorgott kezén,
úgy is fogták el őt:
az ágyában gyilkolta meg
kit szeretett, a nőt.
Fegyencek közt járt, szürke-rossz
darócruhát kapott;
fejébe kis sportsipka volt
s ment fürgén, vígan ott;
de nem láttam embert, ki így
bámulta a napot.
Forrás: Nyugat, 1926/10 – Magyarul Bábelben
Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyúság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsüllyesztő
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős,
a döblingi alkony, ahogy
a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi
a napot, mint fövő tojást
s a próbált lélek, érezve a sors szelét,
fölnyúlik, mint a láng szakad
s a szakadó lelkű férfi, népe fölött
(hogy összefogja még magát)
magához vonja mind a bajt, a szenvedést
(mellyel kis nép is egy világ) –:
Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt
a végtelent ölelve küzd –
nekünk, kiknek a számadás is ösmerős,
a legutolsó, amikor
a düh könnycseppjén át a táj megfintorul,
pisztoly-lyuk kél föl hold helyett
s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! –
a jaj előtt, hogy „nem birom!”
zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt,
köpjék rá önnön vádjait,
mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést
(hisz hasztalan volt, hasztalan!),
hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej,
szitok, üvöltés fojtsa el –
adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors
az ő útját! – A félelem,
a szégyen és önmardosás vad elemeit,
mint gőzt – munkára váltani!
hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett
verejtékét simítsa szét,
még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan
s szájunkon, az eltorzulón
kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”
s a bomló lélek, mint a láng
meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –
Az volt talán az istené.
A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
“Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!”
Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.
Állata őrzeni négy alabárdost:
“Lélek ez ajtón se be, se ki…”
“Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?” – “Vissza neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”
Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. –
Maga, pecséttel, “hívja tetemre”
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó,
Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.
“Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
“Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”
“Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
“Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!”
“Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.
“Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
Megkönnyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.
“Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér – fekete folt.
“Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; – szeme villan s tapad a tőrre,
Arca szobor lett, lába gyökér.
– Sebből pirosan buzog a vér.
Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
Döbbenet által a szív ere fagy:
“Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
Hallgat el, aztán így rebegi:
“Bárczi Benőt én meg nem öltem
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.
Bírta szivem’ már hű szerelemre –
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval “igenre”,
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”
S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: “Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”
“Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült -” *
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára űlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!
Ő volt az, ki addig főzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess, madár!
Pörgé Dani most őbenne
Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja: kár!
Hess, madár!
Cifra asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
“Kend meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én csapodár.”
Rebi néni mondja: kár!
Hess, madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendőt s egyebet:
“Nesze, lyányom? e mézes bor
Erősítse a szived:
Szépnek úgy nem tenni kár!”
– “Hadd jöjjön hát a kasznár.”
Hess, madár!
Háborúság, házi patvar
Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tűri még.
A bölcső is ott van már:
Künn egy varju mondja: kár!
Hess, madár!
“Asszony, ördög! vidd apádnak
Haza ezt a gyermeket –
Ne! a varjut (hol a puskám?)
Útra meglövöm neked.”
Varju azt se mondja: kár!
El sem is rebbenti már:
“Hess, madár!
Híre terjed a helységben: .
“Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
S Rebi néni leesett!”
Rebi lelke nem vón’ kár:
De, mint varju, visszajár
Hess, madár!
Gyilkost a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varju elkiáltja: kár!
Hess, madár!
Keskeny a palló kettőnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok eső volt: mély az ár.
Varju látja, mondja: kár!
Hess, madár!
Bujdosónak kín az élte;
Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: “megállj, görög!”
Varjú mind’ kiséri: “kár!…
Fennakadsz te, szép betyár!”
“Hess, madár!”
“Most ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
Azzal elbánok magam.”
Fekete volt; mint bogár:
Asszony ott sír: “mégis kár!
Hess, madár!”
Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég ne’kül
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!
