Imre József kedves bátyámnak,
igaz tisztelettel
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
A lélek él: betűben, színben, fában,
Hullámos hangban és merev márványban,
Száz változáson át –
Amíg meg nem tagadja önmagát.
A lélek él, és munkál csendesen,
Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
De amit alkot: nem szól a világnak;
Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
Forrás: —
Ima az, ami
templomi csöndben,
a lehunyt szemek mögöttiben
megtörténik –
és ima az, ami
mögött látszik a mécs örök fénye
és hallszik egyetlen orgonahang,
nem innen, hanem onnan.
Ami ima, az
már az elejétől a végéig
megfordítva is ugyanaz marad,
ugyanannak szóló szó –
és ami ima, az
mégis váratlanul nyílik ki
ég és föld határán,
akár egy szirmos ejtőernyő.
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?
Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindig akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörű arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?
Forrás: MEK – Pilinszky János válogatott versei
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyú terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és kerítésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
Forrás: Magyar Kurír
Mikor születtem, nem tudom.
Kitől születtem, nem tudom.
Valaki él homlokomon,
hintál hintáló hajamon,
de az ő nevét se tudom,
csak szeretem,
mert fényes és ártatlan és vidám,
és fúkál is valami furulyán,
valami láthatatlan furulyán,
és nemigen van egyebe,
csak hangja pici rezegése,
egy síp meg a szíve verése.
Néha gyerekkoromról álmodom.
Az álmom mély, zavart. Csak nevetek,
mikor felébredek;
mit álmom suttogott,
kinevetem.
Mert nem lehet, hogy valaha
ott éltem az avarban odalenn,
s nem volt, csak két fülem,
kis zöld fülem,
és azzal néztem kifele,
és azzal néztem felfele,
és azzal néztem százfele,
azzal hallottam, ettem is,
beszéltem is,
még sírtam is.
Micsoda kép! Két rezegő, sötétzöld
kis fül, amely néz, hall, eszik,
kérdez, panaszkodik, növekedik,
bontakozik…
Csak álom. Annak is
hamis.
Ha igaz volna, a kocsány,
a két fülem közötti csepp kocsány
sarjasztotta volna derekamat,
nagy hajamat,
lágyszívű, kíváncsi nyakamat;
ugyan!
Csak álom fodorít ily
lágyszövetű, likacsos,
tág gondolatokat.
De ritkán álmodom, mert
ritkán vagyok magam.
A Fényes gyakran eljön,
elnézem, hogy suhan,
kutat a bokrok alján,
kerek követ sikál;
én nem tudom, ki küldi,
azt sem, hogy mit csinál,
de szeretem, ha eljön,
és haragszom, ha megy,
és hátára borít egy
alacsony felleget.
Olykor beszélgetek,
mert jön Csupaszáj, a bolondja,
itt ül valahol le a lombba.
Azt szem még sohase látta,
se csontja, se húsa, keze,
nincs annak semmije se,
csak torka, hangja meg szája.
Az a száj
be nem áll,
csak fújja a magáét, fújja,
ha elunja, elkezdi újra,
nem nyughatik,
ha eljön, el nem hallgat
estétől reggelig.
Ha kérdem, merre él,
maga se tudja, hol lakik,
hogy honnan jön, ha jön,
de ha meghúzza magát, eltűröm,
hadd vessen ágyat idefenn
a levelen,
s néha a lombokat
megemelem,
hogy meglessem, mit csinál odabenn.
Csepp súlya alatt a levél
meg-megrezdül, mozog,
nem látom őt, csak hallom,
ahogy felém susog,
emelkedik s ereszkedik
alatta a levél,
s míg álmodik, szuszog.
Álmában is beszél.
De néha berúg, kiabál,
nincs nyaka, hát a szavát
kapom el legalább,
szorítom, míg sírva zihál,
kopaszra rúgja az ágat,
de fogom, amíg belefárad.
Addig kapálódzik, visít,
amíg a dörgés föl nem ébred,
akkor már elengedhetem,
úgyis csattognak már a fények,
a feketén piros szalag fut,
bőgnek a riadt fellegek;
minek szorítanám tovább,
ha kibomolnak az egek.
És más is téved erre még
kívülük; minden évben
ellépegetnek homlokom
rengő árnyába négyen:
egy bokrétás meg egy arany botos,
egy rőzsehordó meg egy puttonyos,
sosem együtt, mindig egymás nyomán:
ifjú, legény, anyóka meg leány.
S ha nem jön senki, és a csönd,
mint az a fehér valami,
kezd hullani,
elindulok sétálni egymagamban,
oly halkan, hogy ki ott szunnyad a lombban,
fel nem riad.
Megyek a homorú ég alatt,
nézem a fényt odafenn,
és lengetem
a karjaimat.
És táncolok. S míg táncolok,
a titokra gondolok,
mert van ám nekem szeretőm,
van jegyesem,
de hogy ki, el nem árulom,
nem mondom meg sosem.
Majd kiderül, majd kiderül,
amikor meghalok,
hogy ki szeretett engem úgy,
de csak ha nem vagyok.
Táncolgatok, fordulgatok
a lengő ég alatt,
konok rostok meg zsigerek
őrzik a titkomat.
Csak holtom után mondom el,
ki volt a jegyesem,
hogy kit szerettem, és kinek
zálogát viselem.
Csak holtom után mondom el
majd ott a porba, holtan,
s megvillantom gyűrűimet,
melyekkel összeforrtam.
Forrás: Magyar Kurír
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Forrás: Magyar Kurír
Sík Sándornak
A verspillangó felrepült.
Tágul a kék ég körülötte.
Mint a báb: bámulok utána –
Báb-életét szétfeszítette.
A verspillangó felrepült,
Engem üresen hagyott s holtan.
Meg kell nyugodnom: nem szülője,
Csak eszköze és burka voltam.
Össze ne tévesszetek véle:
Ő immáron a napsugáré.
Hernyóformában, báb-alakban
Én maradok a föld poráé.
Misztikus vándor: megszáll engem,
Csal, mintha magzatommá válna,
Aztán gőggel lendíti szárnyát
Egy fölényesebb, más világba.
És mégis jó, hogy háza voltam,
Egy darabig eszköze, őre –
S jó a bábnak, ha néha-néha
Hall egy virágtól hírt felőle.
1936
Valami örök tovasuhogás,
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.
Forrás: DIA
Ki-mi voltál? S milyen? Tízezredik
próbám ez, lényed desztillálni… (Tán
itt fog a szó!)… Szétszedlek, könnyű árny,
s összeraklak, imbolygó mozaik:
s oldalak, sűrítlek – emlékezik
minden érzékem! – de egymás után
csapja csak ki ügyetlen kémiám
egyszerre-volt s szétszállt elemeid.
Szívek szíve, idegek idege,
élet s halál édes együttese,
hogy újra légy, csak egy szó kellene;
s olyan szó nincs (nemcsak rád: senkire!):
tűnt titok vagy, csillaghűs képlete
valami Legfőbb Jónak: te, te, Te!
Forrás: DIA
