Címke: transzcendencia

  • Wass Albert: A bércek énekelnek

    Szeretett Apámnak ajánlom

    A bércek énekelnek.
    Hallottad már,
    mikor az esti-kék hegyek csoportja
    egy dörgedelmes ősvitába kezd?

    Halvány lilán mikor leszáll az est,
    s a völgyben puska robbant zord halált,
    hallottad már a félelmes zenét:
    az őserdők felharsogó szavát?

    A rianást, amely követve nyomba’
    a hang után a végtelenbe fáj,
    s fülekbe zúg: bujkáló idegen,
    a végtelen szentség előtt megállj!

    És a vadász, ki lent a szőke völgyben
    csodálkozva a bérctetőre torpad,
    vad félelmében énekelni kezd,
    s önhangjától ijedten összeborzad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ama keskeny út

    A szálerdő már elmaradt,
    Most törpefenyő jő, s boróka,
    Az ösvény egyre keskenyebb, –
    Jövök, – ki tudja már mióta
    S megyek, – ki tudja meddig még.
    A célom – Isten tudja csak –
    Talán a semmi – tán az ég.

    Az ösvény egyre keskenyebb
    És egyre zengőbb a szívem.
    Úgy zeng, mint egy kristályharang.
    Pedig nem rázza senki sem.

    Még feljebb gyér fű és moha, –
    Majd puszta gránit, vagy bazalt,
    Szélkürtök héjja-riadója,
    Vagy síri csend, – minden kihalt.

    Jövök, nem tudom már mióta.

    Egy ismeretlen túlvilág már
    Fagyasztó áramot lehel.
    Megyek, – ki tudja meddig még.

    Ez tán a mennybemenetel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Celan – Egy homokszem

    Kő, amelyből faragtalak,
    mikor az éj az erdőket letarolta:
    fának faragtalak,
    s kérgül leghalkabb bájolóm
    barnája borult rád.

    Madár, a
    leggömbölyűbb könnyből kiszökött,
    moccan lombként fölötted:

    várj, míg szemek közt
    egy homokszem neked föl nem parázslik,
    egy szem homok,
    mely álmot adott nekem,
    mikor lebuktam a mélybe, érted –

    Felé törekedsz gyökereddel,
    s röpke leszel, mikor halállal izzik a föld,
    felmagasulsz,
    s levélként szállok előtted én,
    mely tudja, kapuk hol nyílnak.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Minden jól van

    Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
    Hát jól van, most kilépek.
    Vallom veled, hogy nem hiába élek.
    Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
    És áldás az átok.
    Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
    És néha vérrel és szennyel befessék
    A rejtett Cél felé futó világot.
    Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
    Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
    A végtelenbe lendülő hajóban.

    Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
    Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, –
    Hogy minden egész, – minden összefügg,
    És rab-voltomban van a szabadságom,
    Erőm az erőtelenségben,
    A betegségemben a gyógyulásom.
    A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
    A vétek is, amit itt elkövettem,
    Kristállyá érik messze valahol:
    Vallom, lélekben, testben megtörötten.
    Vallom, vallom veled mindezeket,
    Mert szépek és mert lehetetlenek, –
    S szeretném lehajtani fejemet
    Világfeletti gondolataid
    Kőszikláira, mint puha párnákra…

    Hallod, hallod? igent mormol reá
    S áment dörög a tenger orgonája.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – A rejtett igazi

    Sokszor, mikor a napba nézek,
    már-már azt hiszem:
    ő az igazi.

    S elfelejtem, hogy minden látható,
    tapintható és megcsókolható:
    a rejtett igazinak
    árnyéka csupán.

    Valahol bennünk van az élet,
    melynek árnyékát éljük,
    valahol bennünk van a ház,
    melynek árnyékát lakjuk,
    valahol bennünk van a kenyér,
    melynek édes árnyékát
    megszegjük estelente.

    Vagy valami irgalmatlan kék tó
    mérföldes fenekén,
    vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
    és távoznak tőlünk az égen –
    messziről, messziről visszakiáltva:
    Poéták, bolondok,
    meg tudtok-e fogni?

    Én nem tehetek róla,
    megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
    Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
    ha mélységes, barna szemébe nézek,
    remegve dobom felé a kérdést:
    Milyen lehet a Gyönyörű,
    kinek árnyéka vagy?

    1928

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pilinszky János: Te győzz le

    Te győzz le engem, éjszaka!
    Sötéten úszó és laza
    hullámaidba lépek.
    Tünődve benned görgetik
    fakó szívüknek terheit
    a hallgatag szegények

    A foszladozó világ felett
    te változó és mégis egy,
    szelíd, örök vigasz vagy;
    elomlik minden kívüled,
    mit lágy erőszakod kivet,
    elomlik és kihamvad.

    De élsz te, s égve hirdetik
    hatalmad csillagképeid,
    ez ősi, néma ábrák:
    akár az első angyalok,
    belőled jöttem és vagyok,
    ragadj magadba, járj át!

    Feledd a hűtlenségemet,
    legyőzhetetlen kényszerek
    vezetnek vissza hozzád;
    folyam légy, s rajta én a hab,
    fogadd be tékozló fiad,
    komor, sötét mennyország.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A lélek él

    Imre József kedves bátyámnak,
    igaz tisztelettel

    A lélek él,
    Testvéreim,
    És hitet nem cserél.

    A lélek él: betűben, színben, fában,
    Hullámos hangban és merev márványban,
    Száz változáson át –
    Amíg meg nem tagadja önmagát.

    A lélek él, és munkál csendesen,
    Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
    De amit alkot: nem szól a világnak;
    Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.

    A lélek él,
    Testvéreim,
    És hitet nem cserél.

    Forrás:

  • Nagy Gáspár: Ima

    Ima az, ami
    templomi csöndben,
    a lehunyt szemek mögöttiben
    megtörténik –
    és ima az, ami
    mögött látszik a mécs örök fénye
    és hallszik egyetlen orgonahang,
    nem innen, hanem onnan.

    Ami ima, az
    már az elejétől a végéig
    megfordítva is ugyanaz marad,
    ugyanannak szóló szó –
    és ami ima, az
    mégis váratlanul nyílik ki
    ég és föld határán,
    akár egy szirmos ejtőernyő.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

    Az ólak véres melegében
    ki mer olvasni?
    És ki mer
    a lemenő nap szálkamezejében,
    az ég dagálya és
    a föld apálya idején
    útrakelni, akárhová?

    Ki mer
    csukott szemmel megállani
    ama mélyponton,
    ott, ahol
    mindig akad egy utolsó legyintés,
    háztető,
    gyönyörű arc, vagy akár
    egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

    Ki tud
    nyugodt szívvel belesimúlni
    az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
    keservein s a tengert
    marék vízként arcához emeli?

    Forrás: MEK – Pilinszky János válogatott versei

  • Pilinszky János: Apokrif

    1

    Mert elhagyatnak akkor mindenek.
    Külön kerül az egeké, s örökre
    a világvégi esett földeké,
    s megint külön a kutyaólak csöndje.
    A levegőben menekvő madárhad.
    És látni fogjuk a kelő napot,
    mint tébolyult pupilla néma és
    mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
    De virrasztván a számkivettetésben,
    mert nem alhatom akkor éjszaka,
    hányódom én, mint ezer levelével,
    és szólok én, mint éjidőn a fa:
    Ismeritek az évek vonulását,
    az évekét a gyűrött földeken?
    És értitek a mulandóság ráncát,
    ismeritek törődött kézfejem?
    És tudjátok nevét az árvaságnak?
    És tudjátok, miféle fájdalom
    tapossa itt az örökös sötétet
    hasadt patákon, hártyás lábakon?
    Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
    a rézsut forduló fegyencfejet,
    ismeritek a dermedt vályukat,
    a mélyvilági kínt ismeritek?
    Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
    a haragos ég infravörösében.
    Így indulok Szemközt a pusztulással
    egy ember lépked hangtalan.
    Nincs semmije, árnyéka van.
    Meg botja van. Meg rabruhája van.

    2

    Ezért tanultam járni! Ezekért
    a kései, keserű léptekért.
    S majd este lesz, és rámkövül sarával
    az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
    őrzöm tovább e vonulást, e lázas
    fácskákat s ágacskáikat,
    Levelenként a forró, kicsi erdőt.
    Valamikor a paradicsom állt itt.
    Félálomban újuló fájdalom:
    hallani óriási fáit!
    Haza akartam, hazajutni végül,
    ahogy megjött ő is a Bibliában.
    Irtóztató árnyam az udvaron.
    Törődött csönd, öreg szülők a házban.
    S már jönnek is, már hívnak is, szegények
    már sírnak is, ölelnek botladozva.
    Visszafogad az ősi rend.
    Kikönyöklök a szeles csillagokra –
    Csak most az egyszer szólhatnék veled,
    kit úgy szerettem. Év az évre,
    de nem lankadtam mondani,
    mit kisgyerek sír deszkarésbe,
    a már-már elfuló reményt,
    hogy megjövök és megtalállak.
    Torkomban lüktet közeled.
    Riadt vagyok, mint egy vadállat.
    Szavaidat, az emberi beszédet
    én nem beszélem. Élnek madarak,
    kik szívszakadva menekülnek mostan
    az ég alatt, a tüzes ég alatt.
    Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
    és mozdulatlan égő ketrecek.
    Nem értem én az emberi beszédet,
    és nem beszélem a te nyelvedet.
    Hazátlanabb az én szavam a szónál!
    Nincs is szavam.
    Iszonyú terhe
    omlik alá a levegőn,
    hangokat ad egy torony teste.
    Sehol se vagy. Mily üres a világ.
    Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
    Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
    Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

    3

    Látja Isten, hogy állok a napon.
    Látja árnyam kövön és kerítésen.
    Lélekzet nélkül látja állani
    árnyékomat a levegőtlen présben.
    Akkorra én már mint a kő vagyok;
    halott redő, ezer rovátka rajza,
    egy jó tenyérnyi törmelék
    akkorra már a teremtmények arca.
    És könny helyett az arcokon a ráncok,
    csorog alá, csorog az üres árok.

    Forrás: Magyar Kurír