Egy takaros varrókisasszony,
Kinek van udvarlója sok,
Öreg meg ifjú donzsuánok,
Gyalogjárók meg lovasok,
Fülembe súgta egyszer este,
Mikor a keblemen pihent:
„Mikor masírozik el innen
A regement, a regement?”
„Ej, ej galambom, kis kíváncsi,
Miért érdekli ez magát,
Ha el is megy a regementünk,
Majd mást helyeznek ide át.”
„A regementet – szólt a kislány –
Azt nem sajnálom – más a baj…
A regementtel együtt elmegy,
A zászlóalj, a zászlóalj!”
„A zászlóalj? Ugyan ki bánja?
S iratni azt nem érdemes,
Majd jön helyette más batalljon,
Vagy zöld parólis, vagy veres!”
„A zászlóaljról – szólt a kislány –
Lemondanék tán magam is,
De az a baj, hogy véle elmegy
A század is, a század is!”
„A század is? Már az gyerekség,
Elvégre mégis sok, mi sok!
Minden ezredben van tizenhat,
S ezért magácska sírni fog?”
„Hisz a századdal sem törődöm,
– Incselkedett a kis hamis –
De az a baj, hogy véle elmegy
A szakasz is, a szakasz is!”
„A szakasz is? Ej, ej galambom,
Milyen hóbortos is kegyed,
Ha elmegy innen a szakasz, hát
Biz akkor én is elmegyek!”
„Ez épp a baj – szólt most a kislány,
Fejét keblemre hajtva le –
Menjen az ezred a pokolba,
Csak maga ne, csak maga ne!”
