Jelkép vagy, villódzó folyam!
Kristályos vándor habjaidban
Meztelen emberszív suhan,
A Szépség izzó fénye fut,
S mit vén Alberto lánya tud,
Bűvészet játszi képe villan.
De ha Kedvesem tükrödbe néz,
S csillámaid rezegni látja,
Olyan vagy, zsongó-fürge víz,
Olyan mint az, ki őt imádja:
Annak is éppen úgy lebeg
Szivén ez arc tündéri mása,
S úgy rezzenti e szép szemek
Lélekbe ásó villanása.
(Kardos László fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom. Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
1
Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.
Nyafog a táj, de néha némaság
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombu fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.
Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.
2
Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.
Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.
3
Je n’ai point de theme,
excepté que je t’aime –
költeni csak ezt tudtam,
mert mindig elaludtam,
hisz annyiszor öleltem,
ahányszor rája leltem.
Szemüveg volt az orrán,
az alól nézett énrám
s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.
Szivemben bizony kín dult,
mikor a vonat indult,
de nem sokat merengtem –
esett, hát hazamentem.
Száz gramm dohányt hagyott rám,
hogy legyen cigarettám.
S nem álmot, hanem alvást.
Nem látjuk többé egymást.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
József Attila, Balatonszárszó, ősz, vihar, szerelem, csónak, hullám, emlék, búcsú, Balaton
Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
Változás. Az egész élet a változás önkényesen
és törvényszerűen felosztott periódusaiból áll.
Amikor egy nő a tükör előtt ül, még reméli,
hogy csak kívülről öregszik, és a jelek eltüntethetők!
Egyszerre vadul kívánja a fiatalságot,
akár a habos indiánért.
Falánk lesz és követelőző. A jussát akarja.
Pattanásos fiatal lány akar lenni,
keskeny csípővel, lapos mellel,
aki fél, hogy nem tud jól csókolózni,
és a fiú elhagyja egy bomba nőért.
Kezdeni akar, a kezdés stresszével és távlatával,
gyűlöli okos tapasztaltságát,
és a könyörtelen biológiát, amely az utakat lezárja.
Mindennap veszít valamit magából,
és mindennap gyarapszik valami újjal,
egy szőrszállal, egy szemölccsel,
egy fintorral, egy kinövéssel.
A tükörből az apja néz rá,
ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet,
vagy mint szegény jó Zsófi néni,
könnybelábadó, táskás szemekkel.
A sarkon túl az öregség vicsorít rá,
fogatlan ínyét a szesz kimarta,
téblábol s megbotlik önmagában.
Forrás: —
Láttam szomorúságodat,
szemedben szomorúságomat.
Ujjaim vágtató lovak
dobogtak márvány-gerinceden,
de hozzám hajtottad fejed,
hozzád hajtottam fejem.
Egy szárnyacsavart ablakot
a szél az utcára csapott.
Városmajor harangja vert,
sötétség pohara betelt.
Tejfogad koccant — mire kell
ez a szerelem, mire kell?
Forgott ég-föld velünk,
s tudtuk, hogy csak elveszünk.
Hallgattam gyerek-sírásodat,
hallgattad gyerek-sírásomat.
Forrás: Szívzuhogás
A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.
A Duna partján
Démonok űznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.
Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.
Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
Sejtelem-csók minden dalom,
Szent Cecília hajol lelkemre
Álmatagon.
A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a poharamat összetöröm.
Ott: ring lelkem muzsikás alkony
Szent zsivaján
S úgy csókolom meg az életet,
Mint orkideát a Léda haján.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Szeretek olykor a tükörbe nézni,
A homlokomról elsimul a gond,
És a barázda, mit fehér kezével
A szenvedés halvány tündére vont.
A régi fény megint kigyúl szememben,
S mily káprázat kacérkodik velem:
Itt a tükörben ifjú lettem újra,
Tizennyolc évem újra meglelem.
Találkozunk egy régi, jó baráttal,
Akit nem láttunk évek óta, rég…
Nem ismerünk rá… más, jaj, más az arca,
Az ennen árnyékának látszanék.
De mit a zordon évek ráleheltek,
A köd, arcárul lassan oszladoz,
S szívünkbe minden visszatérő emlék
Egy-egy vonást a múltból visszahoz.
Végül olyannak látjuk, amilyen volt
A rózsaszínű álmok idején,
Mikor az élet csupa biztatás még
És csupa napsugár és csupa fény.
Így látom én is magam a tükörben,
Minden redő arcomról elsimult,
S ott áll előttem büszkén, mosolyogva
Az ifjúság, a bátorság, a múlt!
Igen, az ifjú, a merész, a gyöngéd,
Ki a tükörből most felém ragyog,
Ki csupa tűz és álmodó poézis
És üdeség – az ifjú én vagyok.
Tükör, hazug vagy! Oh, áldott hazugság,
Csodatévő, bűbájos balzsamír!
Hazug tükör, hazudj még többet arról,
Amit a szívem mindig visszasír!
Párizs, 1900
