Címke: túlélés

  • Székely János: Ilyenkor ősszel

    (Kányádi Sándornak)

    Párás és kurta már a reggel, az este tiszta és örök.
    A csipkelombú fenyvesekből alágörögnek a ködök.
    A nyájak is alágörögnek – csupán a girhes szél ugat,
    A völgytorokból híva vissza el-elhaló kolompjukat.

    Az őzsuta az erdőszélről szintén a völgybe költözött.
    A tisztáson, a bükkös alján, a mogyoróbokrok között,
    Ahol naponta ráakadtunk, s némán figyeltük, mint figyel,
    A szél motoz, a Semmi jár-kel rugalmas lépéseivel.

    Arany rigórajok vonulnak a dérütött havas felett.
    Hordják az alkalomhoz képest illetlenül vidám szelek,
    A völgybe hordják valamennyit, s mihelyt leszáll az alkonyat,
    A kikericsek is kioltják bizalmas gyertyácskáikat.

    Egyetlen költözés az élet ilyenkor, ősszel, a hegyen.
    Most kényszeríti rá erővel mindenre, ami eleven,
    Kietlen nagyságát a csúcs és kegyetlen törvényét a tél:
    Aki kitart, az idepusztul; aki alászáll, az megél.

    Alávonultak, odalettek madarak, nyájak és vadak,
    Idefent csak a szél s az erdők zörgeteg csontváza marad,
    Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon.
    Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.

    Forrás: Székely János

  • Kartal Zsuzsa: Töredékeim

    te vagy nekem a krumplihéj
    hogy, kibírhassam holnapig
    hóban egy bögre forró tea
    hogy ne fagyjak meg reggelig
    te vagy az ember, hogy megbocsássak
    mindenkinek, önmagamnak is

    amíg a válladon elsírhatom
    hogy megbántottak és hogy rettegek
    néha azt hiszem halott vagyok
    s már oszlom
    neked tiszta a szemed
    és van remény hiszen szeretlek
    meggyalázva is holtomig
    téged ölnélek meg, ha magamat

    és néha elmosolyodsz bennem
    s én tovább hordalak

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós – Októberi erdő

    A bokron nedves zűrzavar,
    a tegnap még arany avar
    barna sár lett a fák alatt,
    férget, csigát, csírát takar,
    bogárpáncélt, mely széthasadt;
    hiába nézel szerteszét,
    mindent elönt a rémület,
    ijedt mókus sivít feléd,
    elejti apró ételét,
    ugrik, – s a törzsön felszalad;
    tanulj hát tőle, védd magad,
    a téli rend téged se véd,
    arkangyalok nem védenek,
    az égen gyöngyszín fény remeg
    s meghalnak sorra híveid.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Nagy Gáspár: Az élet legvadabb bozótosából

    (a Túlélők dicsérete)

    Elfogyott volna már a vérdíj?
    Vagy csak lanyhul a titkos szponzorok figyelme?
    Talán hirtelen kasszát csináltak?
    S hova tűntek a nagy nyári
    média-lapukon sütkérező csigák, gyíkok?
    Megfulladtak talán ezüstlő nyálvonalukban?
    Már nincs egyetlen mérgezett nyílvessző sem,
    amivel azonnal ölni lehetne?
    Vagy legalább beröpíteni a nyitott ablakon
    jó szokás szerint az „élve vagy halva!” üzenetét?

    És a lassan ölő mérgek?
    Meg a ragályként dühöngő karantén-effektusok?
    Ki lehet bírni mindent.
    Ki lehetett!
    Talán még az elszánt védelem-óhajtó papagájok
    rikácsolását, óvó-veszejtő szárnyuk suhogását is?
    Bizony, ki lehet bírni azt is.
    Figyelemmel és fegyelemmel.

    Mert az élet legvadabb bozótosából
    ilyenkor láng csap föl, és mindig kitalálnak a
    versek
    ki a tisztásra vagy nyugalmas kertbe,
    és sétálnak mindig fölfelé,
    a halálos vágták után, halálos fáradtságban
    a szívrengéses nappalok után,
    sétálnak fölfelé a rozsdás avarban,
    hogy újra lássák a megunhatatlan folyót,
    és a folyóban fuldokló hidat,
    a háború itthagyott taigetoszi roncsát,
    és lássák csak Balassi üszök-porondját,
    ahonnan a szél mindig fölsegíti a kínt magasra,
    a tornyokig, a kupoláig.
    S már zeng is a legszebb lejtésű mondat,
    úsztatja magát az estéli folyó
    kivilágított kottasorán.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Buda Ferenc: Mécsesszemű remény

    Fellegfúró fecskék
    fulladnak a porba.
    Vizes, vén bölcsesség
    lángunkat kioltja.

    Kibelezett béke,
    nyög, mint beteg állat,
    megtiport testére
    hideg havak szállnak.

    Földszín-szürke hadak
    jajtalpú csizmája
    tapossa a havat
    simára, simára.

    Sűrű, sima, kemény
    a fagy, szinte éget.
    Mécsesszemű remény
    őrzi a sötétet.



    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Távoli…

    Távoli kürthangon
    kérdezi az Isten
    hogy ha őbenne nem
    akkor miben hittem

    Szólnék ha szél lennék
    szólnék ha szó lennék
    hozzá futtam volna
    már rég ha jó lennék

    dehát nem vagyok jó
    szó se vagyok szél se
    mogyoró-jég módján
    hullok a vetésre

    egy felhő fiaként,
    ezerként de egyként
    nem ismernek pedig
    átlátszom üvegként

    géppuskagolyóként
    verődöm a zöldre
    fájdalmak fagyai
    kötöznek a földbe

    melegek takarnak
    fények hívogatnak
    lengő pára-hajjal
    lendülök a Napnak

    viharok hordoznak
    cifra szelek dobnak
    fehéren hullok le
    rossz lábak tapodnak

    fenék esznek de én
    maradok egésznek
    ezer darabban is
    egy lobogó lészek!



    Forrás: PIM

  • Szabó Lőrinc: Politika

    „Mily gyönyörű a szenvedés!
    A lemondás milyen hatalmas!”
    – Meg fogod únni, s leszel aljas;
    a mi erényünk itt kevés.

    Mit, szépség?! Háború jön újra,
    háború mindig: tenni kell!
    Egy perc, és áruló leszel,
    vagy az se, csak egy buta hulla.

    Már itt a szörnyeteg. Utálod?
    Vele vagy ellene! Magányod
    barlangját kard kutatja át.

    Lemondás? Nincs! Az üldöző
    nem mond le rólad! s a jövő
    azé lesz, aki bestiább.

    Forrás: DIA

  • Ady Endre: Ember az embertelenségben

    Szivemet a puskatus zúzta,
    Szememet ezer rémség nyúzta,
    Néma dzsin ült büszke torkomon
    S agyamat a Téboly ütötte.
    És most mégis, indulj föl, erőm,
    Indulj föl megintlen a Földről!
    Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
    Mindegy, indulj csak vakmerőn,
    Mint régen-régen cselekedted.

    Ékes magyarnak soha szebbet
    Száz menny és pokol sem adhatott:
    Ember az embertelenségben,
    Magyar az űzött magyarságban,
    Újból-élő és makacs halott.

    Borzalmak tiport országútján,
    Tetőn, ahogy mindég akartam,
    Révedtem által a szörnyüket:
    Milyen baj esett a magyarban
    S az Isten néha milyen gyenge.

    És élni kell ma oly halottnak,
    Olyan igazán szenvedőnek,
    Ki beteg szívvel tengve-lengve,
    Nagy kincseket, akiket lopnak,
    Bekvártélyoz béna szivébe
    S vél őrizni egy szebb tegnapot.

    Óh, minden gyászok, be értelek,
    Óh, minden Jövő, be féltelek,
    (Bár föltámadt holthoz nem illik)
    S hogy szánom menekülő fajtám.

    Aztán rossz szivemből szakajtván
    Eszembe jut és eszembe jut:
    Szivemet a puskatus zúzta,
    Szememet ezer rémség nyúzta,
    Néma dzsin ült büszke torkomon
    S agyamat a Téboly ütötte.
    S megint élek, kiáltok másért:
    Ember az embertelenségben.

    1916. szeptember