A bokron nedves zűrzavar,
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csírát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt;
hiába nézel szerteszét,
mindent elönt a rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik, – s a törzsön felszalad;
tanulj hát tőle, védd magad,
a téli rend téged se véd,
arkangyalok nem védenek,
az égen gyöngyszín fény remeg
s meghalnak sorra híveid.
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
(a Túlélők dicsérete)
Elfogyott volna már a vérdíj?
Vagy csak lanyhul a titkos szponzorok figyelme?
Talán hirtelen kasszát csináltak?
S hova tűntek a nagy nyári
média-lapukon sütkérező csigák, gyíkok?
Megfulladtak talán ezüstlő nyálvonalukban?
Már nincs egyetlen mérgezett nyílvessző sem,
amivel azonnal ölni lehetne?
Vagy legalább beröpíteni a nyitott ablakon
jó szokás szerint az „élve vagy halva!” üzenetét?
És a lassan ölő mérgek?
Meg a ragályként dühöngő karantén-effektusok?
Ki lehet bírni mindent.
Ki lehetett!
Talán még az elszánt védelem-óhajtó papagájok
rikácsolását, óvó-veszejtő szárnyuk suhogását is?
Bizony, ki lehet bírni azt is.
Figyelemmel és fegyelemmel.
Mert az élet legvadabb bozótosából
ilyenkor láng csap föl, és mindig kitalálnak a
versek
ki a tisztásra vagy nyugalmas kertbe,
és sétálnak mindig fölfelé,
a halálos vágták után, halálos fáradtságban
a szívrengéses nappalok után,
sétálnak fölfelé a rozsdás avarban,
hogy újra lássák a megunhatatlan folyót,
és a folyóban fuldokló hidat,
a háború itthagyott taigetoszi roncsát,
és lássák csak Balassi üszök-porondját,
ahonnan a szél mindig fölsegíti a kínt magasra,
a tornyokig, a kupoláig.
S már zeng is a legszebb lejtésű mondat,
úsztatja magát az estéli folyó
kivilágított kottasorán.
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Fellegfúró fecskék
fulladnak a porba.
Vizes, vén bölcsesség
lángunkat kioltja.
Kibelezett béke,
nyög, mint beteg állat,
megtiport testére
hideg havak szállnak.
Földszín-szürke hadak
jajtalpú csizmája
tapossa a havat
simára, simára.
Sűrű, sima, kemény
a fagy, szinte éget.
Mécsesszemű remény
őrzi a sötétet.
Forrás: PIM
Távoli kürthangon
kérdezi az Isten
hogy ha őbenne nem
akkor miben hittem
Szólnék ha szél lennék
szólnék ha szó lennék
hozzá futtam volna
már rég ha jó lennék
dehát nem vagyok jó
szó se vagyok szél se
mogyoró-jég módján
hullok a vetésre
egy felhő fiaként,
ezerként de egyként
nem ismernek pedig
átlátszom üvegként
géppuskagolyóként
verődöm a zöldre
fájdalmak fagyai
kötöznek a földbe
melegek takarnak
fények hívogatnak
lengő pára-hajjal
lendülök a Napnak
viharok hordoznak
cifra szelek dobnak
fehéren hullok le
rossz lábak tapodnak
fenék esznek de én
maradok egésznek
ezer darabban is
egy lobogó lészek!
Forrás: PIM
„Mily gyönyörű a szenvedés!
A lemondás milyen hatalmas!”
– Meg fogod únni, s leszel aljas;
a mi erényünk itt kevés.
Mit, szépség?! Háború jön újra,
háború mindig: tenni kell!
Egy perc, és áruló leszel,
vagy az se, csak egy buta hulla.
Már itt a szörnyeteg. Utálod?
Vele vagy ellene! Magányod
barlangját kard kutatja át.
Lemondás? Nincs! Az üldöző
nem mond le rólad! s a jövő
azé lesz, aki bestiább.
Forrás: DIA
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.
Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.
Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.
És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél őrizni egy szebb tegnapot.
Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden Jövő, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülő fajtám.
Aztán rossz szivemből szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.
1916. szeptember
