https://verskucko.com

Címke: újjászületés

  • Reményik Sándor: Láz

    Piros köd szemem előtt – semmi más,
    És égés, égés – kínpadi parázs,
    Csontigható hő – s egy vigasztalás:
    Hogy ez talán már a tisztítótűz,
    S belőlem minden rosszlelket kiűz.
    Most ég ki belőlem a sok salak
    S mi megmarad: a lélek érce csak.
    Most ég ki minden idegen elem,
    Amit a sátán gyúrt össze velem,
    S ez égésből ha újjáéledek,
    Aki lenni szeretnék: az leszek.
    Leszek tűzlátta phönixmadár,
    Ki célja felé nyílegyenest száll.
    Gúzs nem köti és nem bántja bilincs,
    Röpte: ajándék, akadálya nincs.
    Sosem-látott kék egek emelik,
    Hálákat ad, ahogy emelkedik.
    Önön hamvából győztes szárnyra kel,
    És a földnek a mennyről énekel.

    1. szeptember 24.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Gyurkovics Tibor: Antifóna

    Tavasz, tavasz, te bőven áradó,
    szél-patakokkal megduzzadt folyó,
    öntsd ki a földre zúgó vizeid,
    amíg a világ veled megtelik.

    Én is így jöttem, illat, rohanó,
    csatona, napfény, égből zuhanó,
    hogy betöltsem Mózes, Illés felett
    a törvényeket és a földeket.

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Természet-rajz

    Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.
    Zöldszemű mezők méznek rám,
    és örömkönnyeket hullatnak.
    Virágzó könnyesőben állunk.
    Hírzárlat van a túlvilágról.
    Itt repdeső lepkeszárnyakon
    kinyíló, becsukódó szótöredékeik.
    Vallomások zümmögnek a szirmokon.
    Amit akkor soha senki.
    Most tűnékenységében örökkévaló.
    Jól fésült légmozgásokban,
    halk, puha ujjakon osonunk lefelé,
    és feltörünk a fénynyalábokon.
    A sugarak szikéje léket vág a homályom.
    Vérzik az este, de világos a porzó, a bibe,
    a szép és leállíthatatlan megtermékenyülés.
    A száraikon felfut a lehellet,
    borzong a vízcsepp a levelek hasa alján.
    Most mondd, amit már nem mondhatsz el!
    Fent levendulaerdő fájó kéksége hullámzik,
    idebenn, a mellkas arborétumában
    kihajtja sötét virágait a szerelem.
    Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Tavaszvárás

    A déli szélben lehunyom szemem
    És gyöngyvirágok szagát érezem.
    Az esti égen violás a szín
    És kikeletben járnak álmaim.
    A hó alól már dobban boldogan
    A föld nagy szíve s csöndesen fogan
    A csíra, melyből új élet terem
    S bimbók bomolnak majd szűz réteken.
    Az örök nap még bágyadtan ragyog,
    De tavaszosok már a csillagok
    S az éjszakában zizzenő neszek,
    Egy új világ susogja már: leszek!
    A földre fekszem, hallgatom szívét,
    Az égre nézek, kémlelem színét,
    Ég, föld között angyali üzenet
    Hirdeti a jövendő életet.
    Mert boldog ige ez és szent igaz
    És örök törvény és áldott vigasz,
    Hogy győz az élet, duzzad és dagad
    S elönti mind az ócska gátakat!

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Derengés

    Vak voltam – látom a szemed
    Süket voltam – hallom a hangod
    Néma voltam – gügyögni kezdek,
    Légy csendben, hallod?

    Hallod? Torkomba zümmög
    Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
    De messze, messze, de régi, de mély –
    Hogy sír! Mi az?

    Asszonyt igéző férfi búg,
    Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
    Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
    Rossz voltam. Verj meg.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Nemes Nagy Ágnes: Január

    Hová jutottam? Nem tudom.
    Szeretni, nem szeretni: vétek.
    Ha volna még akáclevél,
    azon számlálnám érverésed.
    A magamét is számolom,
    a csontok közti félsötétet
    fél-éjszakán át szaggatom –
    ha volna még akáclevél,
    felelni tudna értem, érted –
    egy alvadt vér a mellkasom.

    Hogy füstölgött az a folyó,
    hogy füstölgött a téli alkonyatban!
    Érzett az alvilági hő,
    még átsütött a földalatti katlan,
    melyből zuhogva dőlt elő –
    a zúzmarás, fehér sötétben
    egy sor fekete nád, s a gyéren
    hófoltos, néma, sík mező –
    hogy füstölögne itt a vérem,
    az alvilágból felszökő,
    hogy füstölögne a félsötétben.

    Hosszabbodik a nap az évben,
    ez szült: téli napforduló.
    Most kéne újra megszületni,
    mint egy folyó.
    Vagy a sötét, magánvaló
    természet odvaiba halva,
    hol nem nő már akáclevél,
    inkább letérdelek a partra,
    s a sűrű, alvilági vízzel
    míg gyéren szálldogál a hó
    keresztet rajzolok magamra.

    (1958. január 30.)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

    Késő volt, mentem haza, lelkem
    az elmult nappal küszködött,
    mentem, mogorván, kimerülve,
    a kertek és villák között,
    nem is én mentem, csak a lábam
    vitt a fekete fák alatt,
    két lábam, két hű állatom, mely
    magától tudja az utat.

    S egyszerre a májusi éjben
    valami hullám megcsapott:
    illatok szálltak láthatatlan,
    sűrű és nehéz illatok,
    a lélegző, édes sötétben
    szinte párolgott a világ
    és tengerként áradt felém az
    orgona, jázmin és akác.

    Láthatatlan kertek mélyéből
    tengerként áradtak felém,
    nagy, puha szárnyuk alig lebbent
    és letelepedtek körém,
    a meglepetés örömével
    lengették tele utamat
    s minden gondot kifújt fejemből
    ez a szép, könnyű pillanat.

    S mintha élt volna, minden illat
    külön megszólalt és mesélt,
    ittam a virágok beszédét,
    a test nélkül szerelmes éjt;
    a rácson kísértetfehéren
    áthajolt hozzám egy bokor
    s úgy töltött csordultig a lelke,
    mint szomjú palackot a bor.

    És részegen és imbolyogva
    indultam nagylassan tovább,
    s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
    új bokor az új rácson át,
    s az illattól már illatos lett
    tüdőm és szívem és agyam,
    egész testem elnehezült
    s azt érezte, hogy szárnya van.

    Hogy értem haza, nem tudom már.
    – A gondom ma se kevesebb.
    De azóta egy kicsit újra
    megszerettem az életet,
    s munka és baj közt mindig várom,
    hogy jön, hogy majd csak újra jön
    valami fáradt pillanatból
    valami váratlan öröm.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Benei Zsuzsa: Tél

    A jeges föld alatt már megfogant
    a hóvirág. Magzatot melegít
    fagyott hó.

    Lombtalan faágak rácsozata.
    Magában is teljesség.
    Végtelen.

    Felhők húznak a februári égen.
    Madárrajok – fényesség,
    félsötét.

    Talán tavaszodik. A jégvirág
    szirma lehullt – az ablakban
    üresség.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nagy László: Bánatot váltunk

    Bánatot váltunk szerelemre,
    apadj le, szívem ijedelme,
    ne esedezz holdatlan estért,
    világossággal jön, ki megtért.

    Akit oly sokszor megdaloltál,
    viharból jövő liliomszál,
    piros liliom, nem fehérlő,
    letörni nem tudta a ménkő.

    Tekintetemtől megszelídül,
    szívzuhogástól földre szédül,
    szemeit ájultan behúnyja,
    szeretni kell újra, meg újra.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László: Ne hagyj a csontokon állnom

    Ne hagyj a csontokon állnom,
    te ragadj vállon,
    vonszolj szobádba,
    engem keresztfát
    fektess az ágyra,
    el innen, el
    fénybe,
    mesébe,
    forralt borhoz,
    térdemről csupa-dér
    csokrokat oldozz,
    nyakamról koszorút,
    gyászszalagos hámot,
    roskaszd le rólam
    fekete zászló-ruhámat,
    húzz-vonj szobádba
    holtak madarától,
    ezüstbetű-hemzsegésből,
    jég-gyöngy-szaharából,
    átváltoztass,
    életre mozgass,
    idomíts a létezéshez,
    törhetetlen értelméhez,
    szádban a mézhez,
    piros almádhoz,
    küszöbödön rikogatva,
    romboltatást, romlást
    kiátkozz,
    láng, te szerelmes,
    fűtsd át a lelkem,
    tündér,
    tündér,
    segíts kitelelnem!

    Forrás: Szívzuhogás